Amikor 1914. július 23-án az Osztrák–Magyar Monarchia belgrádi nagykövete átadta a szarajevói merénylet kivizsgálására irányuló diplomáciai jegyzéket a szerb kormány képviselőjének, senki sem gondolta, hogy ebből világháború lesz. Még két nappal később sem, amikor a hezitáló szerb kormány – a cári udvar erőteljes biztatására – mégsem fogadta el az osztrák–magyar követeléseket, és nem engedte meg a cs. kir. hatósági szervek részvételét a gyilkos merényletben érintett személyek ellen szerbiai területen folyó nyomozásban. Emiatt a Monarchia megszakította a diplomáciai kapcsolatot Szerbiával, az uralkodó pedig elrendelte a részleges mozgósítást Szerbia ellen.
A Monarchia július 28-án, kedden, egy hónappal a szarajevói merénylet után üzent hadat Szerbiának. De ez még nem jelentette azt, hogy a „nagy háború” elkerülhetetlen. Mint John Keegan, a kiváló brit hadtörténész írta,
az első világháború szükségtelen volt, mert az események láncolatát a fegyverek első összecsapását megelőző öthetes válság bármelyik pontján megszakíthatták volna, „ha szószólóra akad a józan megfontoltság vagy az egyszerű emberi jóakarat”.
A 111 évvel ezelőtti sorsdöntő héten az volt a kérdés, beindul-e a végzetes láncreakció vagy józan megfontoltsággal és közös erőfeszítéssel sikerül még időben megszakítani, s az osztrák-magyar–szerb konfliktust lokalizálni. Néhány napig úgy tűnt, egyik nagyhatalom sem akar (világ)háborút, sőt az oroszoktól az angolokig több béketárgyalási javaslat is elhangzott. Ismert
a két régi barát, egyben unokatestvér, II. Vilmos német császár és II. Miklós orosz cár több táviratváltása július 29. és augusztus 1. között, továbbá az angol kuzin, V. György király fellépése a háború megakadályozására. De végül nem ők, hanem az imperialista nagyhatalmak kül- és hadügyeit kézben tartó politikai és katonai vezetők döntöttek a háború vagy béke kérdésében.
A háborús láncreakciót Oroszország indította be július 30-án, csütörtökön, amikor a tétovázó II. Miklós cár – kül- és hadügyminisztere és a vezérkari főnök sürgetésének engedve – aláírta az általános mozgósítást elrendelő ukázt az Osztrák–Magyar Monarchia ellen. Erre július 31-én Németország ultimátumot intézett mind Orosz-, mind Franciaországhoz, a háborús intézkedések azonnali leállítását követelve. Miután ez nem történt meg, augusztus 1-jén, szombaton a Német Birodalom elrendelte a teljes mozgósítást és hadat üzent Oroszországnak, s még aznap mozgósított Franciaország is. A németek augusztus 3-án hadat üzentek a franciáknak, s 4-én, kedden megtámadták Belgiumot. Nagy-Britannia ultimátumban követelte a németektől a belga semlegesség tiszteletben tartását, s a pozitív válasz hiánya miatt aznap bejelentette a hadiállapot beálltát Németországgal.
Így egy héttel a Monarchia Szerbia elleni hadüzenete után már öt európai nagyhatalom állt háborúban – egymást „húzták bele” a legfelső döntéshozók a téves és hiányos információk, s még inkább a körkörös gyanakvás és félelem keltette hisztéria következtében.
A 111 évvel ezelőtti végzetes héten Európa ostoba és elbizakodott vezetői néhány hetes „villámháborúval” számoltak, ám több mint négy év öldöklés lett belőle, tizenötmillió halottal, s tízmilliók életének megkeserítésével. Azok a mai európai vezetők, akik az ukrajnai háborút nem lokalizálni és leállítani, hanem minden erővel eszkalálni igyekeznek, s ezzel a harmadik világháborút kockáztatják, vajon miért nem tanulnak az elsőt kirobbantó ostoba, felelőtlen, alkalmatlan elődeik hibájából?
