Mindazonáltal ez a választási rendszer nem a Fidesz „találmánya”, hanem alapjában véve és lényegét tekintve az 1989–90-es rendszerváltoztatás során az akkori állampárt és a demokratikus ellenzéki pártok között létrejött politikai kompromisszum eredménye. 

A többségi elvet az egyéni választókerületek érvényesítik, ahol az országosan legtöbb szavazatot elérő párt képviselőjelöltjei általában aránytalanul sok mandátumot szereznek. Igaz, ezt korábban némileg korrigálták a vesztes jelöltekre eső maradékszavazatokra épített kompenzációs (országos) listán kiosztott mandátumok. Az arányossági elvet a területi pártlisták képviselték, az azokra leadott szavazatok országos aránya alapján részesültek mandátumban a pártok.

Mivel az 1990–2010 közötti Országgyűlés összesen 386 képviselői helyéből 176-ot (45,5 százalék) az egyéni kerületi rendszerben, legfeljebb 152-t (39,3 százalék) a területi pártlisták alapján osztottak szét (a maradék 15 százalékot a kompenzációs listáról), választási szakértők szerint 

Ennek köszönhe­tően az elmúlt harminchat évben valamennyi kormány (régiónk­ban egyedüliként!) kitöltötte a négyéves ciklusát. 

Ráadásul 

mint ezt a Fidesz esetében 2014-ben, 2018-ban és 2022-ben is láttuk. Igaz, ennek az is feltétele, hogy a győztes és a második helyen végző párt(szövetség) között legalább 10-15 százalékpontos különbség legyen a szavazatok arányában (például 2022-ben mintegy húsz százalék volt).

E kis választási matematika konklúziója: április 12-én – rekordmagas választási részvétel mellett – a (levélszavazatokkal együtt) több, mint 6,3 millió magyar választópolgár több, mint fele a Tisza Pártra, tehát a kormányváltásra szavazott. A „rendszerváltást” – az elmúlt tizenhat évben felépített NER lebontását – lehetővé tevő kétharmados parlamenti többséget azonban nem csupán a választók összesített akarata, hanem az 1989–90-ben létrehozott vegyes és 2010 után a többségi elvet erősítő, az aránytalan népképviselet irányában tovább módosított választási rendszer „állította elő”. Ez tette lehetővé, illetve mozdította elő az inga radikális kilengését ahogy korábban (1994 és 2010), úgy most is az ellentétes irányba.

Ahhoz, hogy a domináns – már-már egypártrendszerhez közelítő – parlamenti képlet a jövőben kisebb eséllyel állhasson elő, és egy 

Ennél azonban vélhetően vonzóbb alternatíva az új miniszterelnök számára, ha a XIX. századi másfél évtizedes Tisza-korszak – és a tizenhat évi Orbán-rendszer után – ő akár egy újabb másfél évtizedes Tisza-korszak „generálisa” lehet. Kérdés, a magyar választópolgárok többsége – még a most a Tiszára szavazók hatalmas, de roppant heterogén tábora is – tényleg, komolyan ezt kívánja-e?

Azok a „protest” szavazók, akik április 12-én kinyilvánították, hogy elég volt úgymond a diktatúrából, a Fidesz-önkényuralomból, mikor fogják majd ugyanezt gondolni és mondani a Tisza-kormány korlátlan hatalmáról? Nyilván ez is kiderül előbb-utóbb. Mert ahogy Petőfi írta: 

Deák Ferenc régi, bölcs intelme pedig mindig időszerű: a rosszul begombolt mellényt újra kell gombolni. Egyszer – talán négy, netán nyolc év múlva, de lehet, hogy hamarabb – eljöhet ennek is az ideje.