Hasonlóan katasztrofális és kilátástalan volt a katonai helyzet 1711 tavaszán, amikor az ország északkeleti részébe visszaszorult, megfogyatkozott és kimerült maradék kuruc sereg fővezére, gróf Károlyi Sándor tábornagy – a teljes vereséget és annak végzetes politikai következményeit elkerülendő – megegyezett a magyarországi császári haderő főparancsnokával, gróf Pálffy János tábornaggyal a fegyveres harc lezárásáról és a békekötésről. Mielőtt Rákóczi február végén – ugyanazon az úton, a Vereckei-hágón, ahol 1703. június 16-án átlépte a lengyel–magyar határt, hogy Isten segítségével harcoljon a hazáért és a szabadságért – örökre elhagyta Magyarországot, az általa meghatalmazott Károlyira bízta nemcsak a sereget, hanem a béketárgyalások vezetését is. Miután április 29-én megszületett a megegyezés dokumentumának végső változata, azaz a szatmári béke, május elsején a majtényi síkon a kuruc katonaság letette a fegyvert és örök hűséget esküdött (az akkor már két hete halott!) I. József királynak.

Mégis, 315 évvel ezelőtt nem totális vereség, nem tragikus bukás történt – szemben 1849-cel! –, hanem olyan kompromisszum, amely a szabadságharc résztvevői számára viszonylag kedvezően zárta le a nyolcéves hadakozást.

A magyar politikai gondolkodás és magatartás örök dichotómiája, hogy erkölcsileg mi a helyesebb: az elvhűség vagy a kompromisszumkészség, az idealista vagy a reálpolitika? De ha azt kérdezzük, mi a célravezetőbb, akkor úgy vélem, 

Ha a politika a lehetőségek, nem pedig a vágyak művészete, akkor kimondhatjuk: a nem alkuvó Rákóczi szabadsághős, örök nemzeti eszmény, míg a megalkuvó Károlyi reálpolitikus volt, de nem áruló.