Hogy a szép szavakat milyen tettek követik, a deklarált jó szándéknak milyen következményei – sikerei vagy kudarcai – lesznek, hamarosan kiderül. Akár már száz nap elteltével, amikor éppen egy éve lesz annak, hogy Szent István napján Pannonhalmán Magyar Péter meghirdette a Szent István-programot. S akkor határozottan megígérte, hogy a tízpontos munkaterv mögött ott lesz a forrás, a határidő, a felelősök, és a Tisza-kormány megalakulása utáni első naptól negyedéves bontásban követik majd a program végrehajtását. 

Emellett az is hamarost kiderül, hogyan valósítja meg a Tisza-kormány a „békés rendszerváltás” azon ígéreteit, mint például hogy megőrzi a békét, és biztonságos, bevándorlóktól mentes ország maradunk. Vagy hogy beindul a gazdaság, mert hazahozzák az uniós forrásokat. Gondtalan fejlődést biztosítanak a gyermekeknek, megtartják és kibővítik a jelenlegi családtámogatási rendszert. A csökkenő adók és az alacsonyabb infláció mindenkinek érezhető könnyebbséget fog jelenteni a mindennapokban. Több pénz marad a családoknál, növekednek a bérek és a szociális juttatások. Nemcsak csökkentik az adókat, de igazságosabb is lesz az adórendszer, és a tisztes megélhetéshez elegendő lesz a megemelt és értékálló nyugdíj. És így tovább…

Mindez a magyar köznyelvben jól hangzik, és nagyon reméljük, hogy a Tisza-féle értelmező szótárban a helyreállítás nem lerombolást, az elszámoltatás nem leszámolást, az igazságtétel nem bosszúállást, a jogállam nem justizmordot jelent, és a „szeretetországot” nem gyűlöletre, félelemre, hazugságra és jogtiprásra kívánják felépíteni.

Tény és való, Magyar Péternek (és általa irányított parlamenti frakciónak, illetve kormánynak) mind a hatalma, mind a felelőssége példátlanul nagy, amivel könnyű lesz élni, de talán még könnyebb visszaélni. Ez a valóság, amit tudomásul kell venni, még ha nem is mindenki örül neki. Sem belső, sem külföldi (uniós) korlátok nem nagyon akadályozzák majd az új magyar kormányfőt abban, hogy megvalósítsa csodálatos ígéreteit és valódi szándékait, elképzeléseit. Ha netán mégsem azt tenné, amit megígért, abból az következne, hogy vagy hazudott, vagy alkalmatlan. És 

Mindazonáltal nemcsak a Tiszára szavazó hatalmas, roppant heterogén, nagyrészt „hitetlen, csodára váró” (lásd József Attila) tömeg, hanem a két és fél millió Fidesz-szavazónak is az az érdeke, hogy az új kormány sikeres legyen. Hogy a haza fényre derűljön (lásd Kölcsey). De ebben a vesztesek számára nehéz helyzetben, midőn „szív és pohár tele búval, borral” (lásd Vörösmarty) nem elég, hogy pusztán passzív drukkerek vagy netán – a minél rosszabb, annál jobb bolsevik formula jegyében – ellendrukkerek legyünk. És az sem elégséges, ha a vert hadainkat hosszú időn át vezető politikusok visszavonulnak a parlamenti küzdőtértől. 

Akkor merre tovább, magyar patrióták? Jeles elődeink tanítása szerint többféle magatartás is lehetséges. A zsidó származású keresztény vértanú, az egyik legnagyobb magyar költő 1944-ben, a halál küszöbén ezt írta:

Tehát Radnóti szerint élni kell ebben a világban, bármilyen rossz, figyelni és megérteni, mi történik, és késznek, képesnek kell lennünk a változtatásra, a jobbításra. Néhány évvel korábban, 1940 elején Móricz Zsigmond az általa főszerkesztett Kelet Népe folyóiratban meghirdette a „Hagyd a politikát: építkezz!” jelszót, s ugyanott, ugyanakkor jelent meg Németh László egyik rövid, de annál fontosabb újságcikke Magyarok, kibékülni! címmel. A nagy magyar gondolkodó író, „az üdvösségügy lángelméje” (Hegedűs Loránt református polihisztor kifejezése) kifejtette, bizonyos emberek azért harcolnak, hogy Magyarország magyar maradjon, de „mi azért harcolunk, hogy magyarrá legyen”. 

s akkor a többség (amely mindig lézeng) hozzájuk fog alkalmazkodni – indítványozta a minőség forradalmára, aki az akkori fiataloknak Ady versével üzent: 

Figyelni, építkezni, összetartani és kitartani, várni és készülni – ez a lehetősége és feladata mindazoknak, akik április 12-én csalódtak és megszomorodtak, és mindazoknak (bárkire szavaztak), akiknek elegük van a gyűlöletből, a hazugságokból, a verbális polgárháborúból, a „perc-emberkék dáridójából” és egy normális, békés, szabad és rendes hazában szeretnének élni. Remélhetőleg egyre többen felismerik majd: a magyar identitású és érzelmű honfiaknak (nemtől, kortól, származástól, életformától, világnézettől, ideológiai, pártpolitikai rokonszenvtől függetlenül) együtt kell tenniük, küzdeniük azért, hogy ez a világ más – jobb – legyen. Ahogy az öreg Faust bölcsen mondta: „szabadság, élet nem jár, csak azoknak, kiknek naponta kell kivívniuk”. 

De mindennek elengedhetetlen előfeltétele 

Jó volna, ha ezt minden politikus és a közügyekben, a közvélemény, közhangulat formálásában részt vevő polgártársunk az eszébe vésné. Jó volna, ha végre azokra figyelnénk és azokat követnénk, akik a magyarok közti kibékülést, megbékélést és összetartozást hirdetik és szolgálják – nemcsak szavakkal, de tettekkel is. Ez túl van a napi politikán, a médiában, a közösséginek mondott online platformokon folyó primitív, ostoba és terméketlen, gyakran agresszív, alpári, mások személyes méltóságát semmibe vevő csetepatékon, de innen az értelmes, normális, használó és építő kommunikáción. A komoly, tisztességes, konstruktív párbeszéden. Amely a különböző – gyakran egymással szembenálló – individuumokból összetartó és együttműködő, életképes közösségeket és hazát akar teremteni, építeni, erősíteni. Nem csak a magasban, de ezen a földön is.

Most, egy új korszak – új rendszer – hajnalán sok egyéb kérdés mellett az is eldől, ki vállalkozik és ki alkalmas erre a nem kis feladatra.