A szabadító tengernagy

A református nagytemplom mögötti kis parkban 130 éve álló gályarab-emlékoszlopra az ő neve is fel van vésve. A feliraton a neve alatt az áll: HOLLANDI TENGERNAGY A SZABADÍTÓ, és a dátum: 1676. február 11.

Ezt követően a derék tengernagy arról is gondoskodott, hogy védencei valamelyik protestáns állam biztonságos földjére jussanak. A hadihajóin nem akarta tartani őket, mivel az akkor zajló holland–francia háború harcai közben életveszélyben lettek volna, de Itálián át sem utazhattak Svájcba – maga a nápolyi alkirály figyelmeztette Ruytert, hogy a jezsuiták cselei miatt ezt nem lesz tanácsos megkísérelni. Végül Szicília partjainál egy angol kereskedő hajója vette át a magyar lelkészeket a holland tengernagytól, aki menlevéllel és elegendő élelemmel látta el őket, s a hosszas és viharos hajózás után április 24-én érkeztek Velencébe, ahol megpihentek, aztán a szárazföldön át útnak indultak Svájcba. Ott protestáns hitrokonaik testvérekként várták, majd megérkeztük után gondozták s minden szükségesekkel ellátták őket. A kálvinista prédikátorok nagy része ott maradt, míg lutheránus testvéreik Németországba mentek. Magyarországra csak 1681 után térhettek vissza, miután az akkor tartott országgyűlés engedélyt adott hazatérésükre és hivataluk folytatására.

Magyar földön a gályarabokra emlékezve Debrecenben a nagytemplom mögötti téren 1895 szeptemberében emeltek elsőként köztéri emlékművet özv. Hegyi Mihályné Józsa Eufrozina adományából. Az elmúlt százharminc évben az emlékoszlop a magyar protestantizmus történetének szimbolikus jelentőségű alkotásává vált, amelyet nemcsak a Debreceni Református Kollégium diákjai és tanárai koszorúznak meg évről évre, hanem a nagyobb évfordulók alkalmával – idén is – az európai protestáns országok/egyházak képviselői is. Magyarországi látogatása során 1991-ben II. János Pál pápa – a Debreceni Református Nagytemplomban augusztus 18-án tartott ökumenikus istentiszteletet követően – a kiengesztelés jeleként megkoszorúzta a gályarabok emlékművét.

„Mikor Harsányi István a többiek nevében is meg akarta köszönni az admirális jóságát, az így szólt: »Nem szükség Uram! hogy a mi jó akaratunkat köszönjed, mi itt éppen csak eszközei voltunk az Istennek; adjatok hálát az Istennek szabadságtok szerzőjének.« Mire Harsányi így válaszolt: »Az Isten eszközeinek is meg kell adni méltó becsületüket«. A további beszélgetés fonalán, amikor De Ruyter arról értesült, hogy a megszabadítottak között reformátusok és evangélikusok vegyesen vannak, így szólt hozzájuk: »Íme láthatjátok, hogy titeket eltipor a közös ellenség és egyformán gonoszul bánik veletek, ha ti egyetértés helyett versengték egymással«.”

(Csürös István: De Ruyter Mihály. Protestáns Szemle, 1907/4.)

A fentiekből teljesen érthető, miért magyarosították a hazai reformátusok a holland tengernagy nevét Ruyter Mihályra. Michiel de Ruyter Hollandiában a nemzeti hős, Magyarországon pedig a szabadító. Hazánkon kívül valószínűleg Hollandiában is él még a gályarab magyar prédikátorok emléke, akiket „a lovag” kiszabadított. A gondviselés jóvoltából a hetvenedik évében járó tengernagynak még megadatott ez a számunkra feledhetetlen hőstette. Két hónappal később Szicília partjainál még egy utolsó győzelmet aratott a francia flotta felett, majd 1676. április 22-én, az Augusta kikötőváros közelében vívott tengeri ütközetben egy ágyúgolyó szétzúzta az admirális mindkét lábszárát, s hét nappal később belehalt sérüléseibe Siracusa (magyarosan Szirakúza) kikötőjében, zászlóshajója, az Eendracht fedélzetén. (Ugyanúgy egy győztes csatában vesztette életét, mint 1805-ben Horatio Nelson admirális, a britek szintén legendás nemzeti hőse.) A hősi halált halt admirális holttestét nem hullámsírba temették, hanem hazaszállították. Bár Hollandia és Franciaország hadban állt egymással, XIV. Lajos király elrendelte, hogy adjanak le díszsortüzeket minden francia kikötőben, amely előtt a bebalzsamozott holttestet szállító hajó elhalad. A hosszú és viszontagságos út végén De Ruytert csak 1677 márciusában tudták eltemetni Amszterdamban, a Nieuwe Kerk templomban, ahol sírja fölé hatalmas emlékművet állítottak. Rajta a felirat: „Intarminus fulget honoribus” – azaz: „makulátlan becsülettel tündököl”. Szülővárosa, Vlissingen is impozáns szobrot állított neki, amely úgy ábrázolja a hőst, amint kardjával nyugat – a tenger – felé mutat.

Miért lett az egyik legnagyobb holland nemzeti hős a háromszázötven éve elhunyt admirális, akinek sokan még az eredeti nevét sem ismerik? Michiel Adriaenszoon néven 1607. március 24-én – a holland függetlenségi háború közepén – született a délnyugat-hollandiai Vlissingen kikötővárosban, egy sokgyerekes szegény sörfuvarozó (volt matróz) fiaként. A De Ruyter ragadványnevet valószínűleg nagyapja vagy nagybátyja iránti tiszteletből vette fel, utóbbi a holland köztársasági seregben a lovasságnál szolgált – a ruiter magyarul lovast, lovagot jelent. Az ifjú Michiel, miután kicsapták az iskolából, 11 évesen tengerre szállt és hajósinasként szolgált kereskedelmi hajókon. Tizennégy évesen beállt a holland hadseregbe, ahol a tüzéreknél és a muskétásoknál szolgált. 1622-ben, 15 évesen részt vett szülővárosa védelmében, amit a spanyolok ostromoltak. Végigjárta a tengerész-szamárlétrát és végül hajóskapitány lett belőle. Volt kormányos, kereskedő, de szolgált (magán) hadihajókon is, amelyek főleg a kereskedelmi flotta védelmét látták el. Sikeres üzletember lett belőle, saját hajót vásárolt, amelyen a fél világot bejárta. Sokat harcolt a kalózokkal, s e harcok voltak az ő gyakorlati iskolája, de mesterségében a legfontosabb tényező a Biblia és az imádkozás volt – mélyen hívő kálvinistaként a Bibliát mindig magával vitte s imádkozott titkon és nyilvánosan a hajón és szárazföldön egyaránt.

De Ruyter 1652-től részt vett a Holland Köztársaság háborúiban, először Maarten Tromp admirális helyetteseként, majd annak hősi halála után közel negyedszázadon át flotta-főparancsnokként. Sok fontos stratégiai győzelmet aratott a túlerőben levő angolok és franciák ellen: ő volt az, aki képes volt megverni az angolokat saját hazájukban – 1667-ben a chathami kikötőbe szorult hajókat felgyújtotta és a Temzén felvitorlázva Londont megszállással fenyegette –, és az ő hősies helytállásának volt köszönhető, hogy mindvégig meg tudta akadályozni az angol–francia egyesült flotta partraszállását, ezzel szavatolta hazája biztonságát a tenger felől. De Ruyter ünnepelt nemzeti hős lett, aki több időt töltött a tengeren, mint a szárazföldön, és aki a tengernagyi posztról idős korára hivatkozva újra és újra lemondott, de a köztársaság vezetői nem engedték visszavonulni. A kis Hollandiának – amely a XVII. században a sokkal nagyobb és erősebb angolokkal és franciákkal egyenrangú tengeri hatalom volt – szüksége volt a zseniális, rendíthetetlen tengerészre. Ám az, hogy De Ruyter nemzeti hőssé vált Hollandia „arany évszázadában”, nem csupán páratlan haditetteinek volt köszönhető. Pusztai Gábor néderlandista egyetemi oktató találóan írja róla: a nép fiának számított, aki a felemelkedés lehetőségének szimbólumává vált: „Ő volt az élő bizonyíték arra, hogy ebben a kicsi, de gazdag és szabad országban tehetséggel, akarattal és szorgalommal mindent el lehet érni. Akár a holland hadiflotta parancsnoka is válhat egy vidéki holland város egyszerű polgárának iskolázatlan, de ambiciózus és tehetséges fiából.”

„A tengeri szolgálat nemcsak erős nemzetformáló tényezőként működött, hanem szociális olvasztótégelyként is – a lakosság minden osztályából kerültek ki tengernagyok: voltak köztük tengerészgyerekek, mint Piet Hein, Tromp, de Ruyter és az Evertsenek, és nemesi sarjak is, […] Minden egyes tengeri összecsapásról elsőrangú festményeink vannak […] a pikturális hatásnak miféle korlátlan lehetőségeivel találkozunk rajtuk, s mennyi szeretettel festették meg őket! – Az admirális jellegzetes vonásai nálunk nem csupán festményeken és grafikákon jelennek meg számtalan kiváló ábrázolásban, hanem sok esetben kőbe faragva is megörökítették alakját.”

(Johan Huizinga: Hollandia kultúrája a tizenhetedik században. Osiris Kiadó, Budapest, 2001)

Borítókép: Ferdinand Bol (1616–1680): Michiel Adriaenszoon de Ruyter