Amikor Hollywood királyai másfél évtizedig mindent felrobbantottak, ami csak mozgott

Amerika bajba került az 1970-es években. Az elhúzódó vietnámi háború, a Watergate-botrány és Nixon lemondása, a nagyvárosi bűnözés, a nyomor és a drogprobléma csupa olyan tünet volt az államok életében, ami az amerikai néplélek fásultságát, önmagába vetett hitének megrendülését jelezte. A mozikat erre adott válaszként lepték el az 1980-as évek közepére a tesztoszterontól túlfűtött, ellentmondást nem tűrő akciósztárok.

Az utolsó akcióhősök Forrás: VOX Facebook

Bruce Willis is a korszak ikonikus akciósztárjai közé tartozik, pedig ő már egy új, sebezhetőbb, emberszerűbb akcióhős megtestesítője Fotó: TMDb

Az akciófilmek a 90-es évekre – elsősorban a számítógépes trükktechnikák robbanásszerű fejlődésének következtében – ismét feloldódtak más műfajokban, elsősorban a modern kaland- és szuperhősfilmekben. Bár a régivágású akcióhősök sosem kopnak ki teljesen, John Wick is egyszemélyes hadseregként küzdi át magát a neonfényes éjszakákon, de már nem ő uralja a bevételi listákat.

Semlyen a műfaj már említett sztárjai mellett Chuck Norris, Jackie Chan, Steven Segal, Dolph Lundgren és Jean-Claude Van Damme életútját követve festi fel az akciófilmeknek ezt a bő másfél évtizedig tartó, de annál meghatározóbb korszakát, amire a VHS-korszakban szocializálódott filmrajongók azóta is elérzékenyülve gondolnak vissza. Stallone vagy Chuck Norris filmjei ugyanis nemcsak az amerikaiakat lelkesítették fel, hanem az egyre jobban egybefonódó, globalizált világot is. Az 1990-es évekre az amerikai film hegemóniája például Magyarországon is egyértelmű volt, még az amerikai patriotizmus nyilvánvaló jegyei sem zavarták meg a nézőt abban, hogy azonosuljon ezekkel a kivételes adottságokkal felvértezett, gyakran már-már mitikus figurákkal.

Schwarzenegger válasza a Rambóra, előbb a Kommandóban, majd a Ragadozóban akciózott a dzsungelben. Pályája közepén még a sci-fi elemek sem tudták eltéríteni a figyelmet a dagadó izmokról Fotó: TMDb

Semlyen ugyanakkor nem egy filmesztéta szellemiségével írta meg Az utolsó akcióhősöket, hanem egy annál sokkal sztorizgatósabb, magazinos hangnemben. Nem kerüli meg az említett műfajelméleti és társadalomtörténeti vonatkozásokat, de a hangsúly egyértelműen az akciósztárok egymással párhuzamos, néha egymásba fonódó karriertörténetein és egyéni arcélén van. Ez a nyolc figura ugyanis a hasonlóságok ellenére nagyon eltérő karaktereket takar, elég, ha egymás mellé rakjuk Arnold Schwarzeneggert és Jackie Chant. De már a sztárok kiválasztásánál is szembeszökő, hogy a korszak meghatározása és keretezése legalább annyira problémás, mint magának az akciófilmnek a pontos definiálása. Dolph Lundgren reputációja például aligha volt valaha is a többiekéhez mérhető, mint ahogy Jackie Chan is inkább az otthoni filmjeinek köszönheti a világhírnevét, mint az Amerikában készülteknek. Chuck Norris meg, hát… ő Chuck Norris. 

Érzésem szerint akár még Harrison Fordnak is helye lett volna ebben a panteonban, hiába áll közelebb Clint Eastwoodhoz vagy Sean Conneryhez (apró érdekesség, hogy a könyvben is sokat hivatkozott Reagan-időszak pont egybeesett az Indiana Jones-trilógia bemutatóival), másnak Kurt Russel, Michael Dudikoff vagy Mel Gibson hiányozhat.

De ebben a kérdésben tulajdonképpen lehetetlen is lett volna következetesnek maradni. Semlyen cserébe a nyolc akciósztár életén keresztül ötletesen dramatizálja a korszakot, mindig megtalálva a találó átkötéseket. Az átfogó tablót két cannes-i pillanat keretezi – az egyikben Schwarzenegger és Stallone legendás rivalizálása egy keringőben csúcsosodik ki, a másikban már a Feláldozhatók harmadik részének tankokkal díszített premierjén ülnek –, a két végpont között pedig ennek az elmúlt aranykornak számos erényére és hátulütőjére, izgalmas fordulatára és hullámvölgyére is rávilágít.