Magyarországon már inkább a 90-es évek fedi azt a politikai, szociológiai és kultúrtörténet szempontjából is egyedi korszakot, amely kaotikussága és a rengeteg műfaji, alkotói, eszmetörténeti átfedése ellenére talán az utolsó olyan időszak, amikor a filmes élmények egy egész generáció kollektív emlékezetét határozták meg, s melyet mára, a streamingkultúra idejére a filmipar nyilvánvalóan elvesztett. Róluk szól Lichter Péter legújabb „listázós könyve”, A VHS gyermekei.
A generációk pontos elválasztása pont annyira problematikus, mint a filmek műfaji besorolása, Lichter Péter könyvében pedig sajátos módon ér össze a két kategória. A VHS-korszak magába foglalja a 70-es években születetteket, akiket tinédzserként vagy fiatal felnőttként érték az első videotékás és a hangalámondásos, másolt videokazettás élmények, de még épphogy beleférnek azok a 90-es évek elején születettek is, akik számára a Disney-reneszánsz, a Cartoon Network és a királyi tv esti műsorsávjának filmjei, sorozatai jelentették az elsődleges hivatkozási pontokat.
A szerző születési dátuma pont a két évtized közé esik, de miközben legújabb könyve vállaltan személyes fókuszt ragad meg, mégis képes egy nagyon alapos, átfogó képet adni arról, hogy mit is jelenthetett a VHS-korszakban magunkba szívni a(z elsősorban amerikai) popkultúrát, és hogy ez milyen általános közérzeteket hívott életre.
A VHS-korszakot rengeteg sajátosság határozza meg, amelyek rengetegszer haladnak egymás mellett párhuzamosan.
Én például koromból fakadóan elsősorban a Disney-rajzfilmek és Jim Carrey vígjátékainak bűvöletében éltem át a kilencvenes éveket, de a szülői érdeklődésnek hála ebbe a világba is beszűrődött valami abból, hogy a 90-es évek egyben a thrillerek aranykora is, sorozatgyilkosokkal, összeesküvés-elméletekkel és alvilági leszámolásokkal együtt.
A bűnügyi műfaj úgy általánosságban is új lendületet kapott, de nemcsak a legfiatalabb generáció révén, hanem az ő gyermekkoruknak filmes hősei, a 70-es évek titánjai is újra megtalálták magukat a gengszterzsánerben.
Miközben Lichter Péter több meghatározó műfajt is sorra vesz (például a western tiszavirágéletű feltámadását vagy a speciális effektusokra támaszkodó sci-fi és a katasztrófafilmek térnyerését), és több rendezőnek a rövid portréját is felfesti (például Richard Linklater, Michael Mann, David Fincher, Darren Aronofsky, Paul Thomas Anderson stb.) ezeknek a generációs átfedéseknek és oda-vissza hatásoknak a felfedése teszi különösen informatív és izgalmas olvasmánnyá A VHS gyermekeit.
A 90-es években például soha nem látott módon ért össze az amerikai független filmes szféra a hollywoodi stúdiórendszerrel, de nemcsak a stúdiók és a rendezők kísérletezőkedvének nagy korszaka volt ez az évtized, hanem a sztároké is, akik gyakran az imidzsüktől (korábban) idegen szerepekben tűntek fel.
A könyv gerincét egy egyszerű filmes lista adja (a szerző minden évből választott egy filmet), de ez csak mankóként szolgál ahhoz, hogy felépítse és elemezze ezt a sokrétű korszakot. Filmes listát írni nem annyira az objektivitás lehetetlensége miatt nehéz, mint inkább a pontos keretrendszerek felállítása miatt, ennek viszont a szerző gyakorlott mestere, korábbi listás könyveit sem konkrét műfajok (horror, vígjáték stb.), mint inkább érzetek szerint állította össze.
Így férhetett be az 52 humoros film közé teljes természetességgel western (Butch Cassidy és a Sundance kölyök), akciófilm (Die Hard – Az élet mindig drága) vagy éppen krimi (Rendes fickók). A műfajok ugyanis éppúgy keverednek, mint a filmes korszakok és az alkotók.
Részemről a kötet egyetlen kritikája is csupán annyi, hogy pár alkalommal redundánssá válik, mivel ezt az életszerű keszekuszaságot nem lehet különválasztva, adott fejezetekre bontva tárgyalni. A szöveget a barátoknak (filmrendezők, filmkritikusok, írók) feltett körkérdések színesítik, melyekben ugyancsak érvényesül, hogy az egyéni aspektusok egymás mellé téve képesek kirajzolni egy sokkal nagyobb, átfogó képet.
