Magyarországon már inkább a 90-es évek fedi azt a politikai, szociológiai és kultúrtörténet szempontjából is egyedi korszakot, amely kaotikussága és a rengeteg műfaji, alkotói, eszmetörténeti átfedése ellenére talán az utolsó olyan időszak, amikor a filmes élmények egy egész generáció kollektív emlékezetét határozták meg, s melyet mára, a streamingkultúra idejére a filmipar nyilvánvalóan elvesztett. Róluk szól Lichter Péter legújabb „listázós könyve”, A VHS gyermekei.
A generációk pontos elválasztása pont annyira problematikus, mint a filmek műfaji besorolása, Lichter Péter könyvében pedig sajátos módon ér össze a két kategória. A VHS-korszak magába foglalja a 70-es években születetteket, akiket tinédzserként vagy fiatal felnőttként érték az első videotékás és a hangalámondásos, másolt videokazettás élmények, de még épphogy beleférnek azok a 90-es évek elején születettek is, akik számára a Disney-reneszánsz, a Cartoon Network és a királyi tv esti műsorsávjának filmjei, sorozatai jelentették az elsődleges hivatkozási pontokat.
A szerző születési dátuma pont a két évtized közé esik, de miközben legújabb könyve vállaltan személyes fókuszt ragad meg, mégis képes egy nagyon alapos, átfogó képet adni arról, hogy mit is jelenthetett a VHS-korszakban magunkba szívni a(z elsősorban amerikai) popkultúrát, és hogy ez milyen általános közérzeteket hívott életre.
A VHS-korszakot rengeteg sajátosság határozza meg, amelyek rengetegszer haladnak egymás mellett párhuzamosan.
Én például koromból fakadóan elsősorban a Disney-rajzfilmek és Jim Carrey vígjátékainak bűvöletében éltem át a kilencvenes éveket, de a szülői érdeklődésnek hála ebbe a világba is beszűrődött valami abból, hogy a 90-es évek egyben a thrillerek aranykora is, sorozatgyilkosokkal, összeesküvés-elméletekkel és alvilági leszámolásokkal együtt.
A bűnügyi műfaj úgy általánosságban is új lendületet kapott, de nemcsak a legfiatalabb generáció révén, hanem az ő gyermekkoruknak filmes hősei, a 70-es évek titánjai is újra megtalálták magukat a gengszterzsánerben.
