Az Alien-filmek világában valószínűleg minden rossz a kétezres évekkel kezdődött. Ironikus, de az 1997-es Alien 4. – Feltámad a Halál után a sorozat nemhogy feltámadt volna, hanem épp ellenkezőleg, azóta is tetszhalál állapotban várja, hogy valaki méltó módon hozzányúljon. A klasszikus tetralógia felvonásainak megítélése ugyan sosem volt egyöntetű, de az mindegyikről elmondható, hogy az eklektikus szerzői víziók egyike sem hagyta figyelmen kívül a franchise lényegét: az ismeretlentől való totális félelmet, a sötétből ránk törő borzalmat, ami éppenséggel a Xenomorph alakjában öltött testet. Az új évezred azonban csak két műanyag mozit és Ridley Scott két high-tech alkotását hozta magával.
Az Alien: Romulus jó szórakozás, de könnyen ürül
Nem is annyira ötlettelenségről, mint inkább identitásválságról van szó, ugyanis ezeknek a filmeknek is megvannak a maguk kreatív erényei, a maguk rajongótábora (én például az első rész halvány emlékeként működő, tehát az eredetiség írmagjával sem rendelkező Alien: Covenant-ban látok fontos értékeket), de egyiknek sincs sok köze a sorozat fentebb vázolt esszenciájához. Talán Neill Blomkamp filmterve, az Alien: Xeno lehetett volna a kivétel – ebben főszereplőként újfent visszatért volna Sigourney Weaver is –, de ezt már sosem fogjuk megtudni, a producerek meghajoltak a feltételezett nézői igények előtt, ami egyre fiatalabb szereplőket, grandiózus látványt és előzménytörténetekben elmesélt magyarázkodásokat, plázafilozófiát diktál – csupa olyan dolgot, ami csak elvesz a mítoszból.
Sajnos nem az Alien: Romulusszal fordul a kocka, de erre valójában mindig is csekély volt az esély. A rendezői széket az a Fede Álvarez foglalta el, aki a horrorfolytatások jelenkori kisiparosa, olyan emblematikus szériákon dolgozott eddig, mint a Gonosz halott, az Alkonyattól pirkadatig tévésorozat és A texasi láncfűrészes mészárlás, de ő rendezte az amerikai Tetovált lány folytatását és a Vaksötét első részét is.
Mindezt meglehetősen hullámzó színvonalon, mégis eltagadhatatlan, hogy ismeri a feszültségteremtés praktikáit, így senki sem kiáltott óvást a neve hallatán. A Romolusszal azonban nem tud túllépni önmagán, nem ez a film emeli a fiatal Ridley Scott, illetve James Cameron, David Fincher és Jean-Pierre Jeunet mellé. Álvarez és állandó alkotó-, írótársa, Rodo Sayagues ugyanis azt az utat választották, hogy míg külsőségekben visszatérnek a gyökerekhez (lepukkant űrhajók, villódzó fények és analóg monitorok világa ez), és megadják a nosztalgiára fogékony rajongóknak, amire vágynak (mínusz Sigourney Weaver, Cailee Spaeny már legalább a negyedik Ripley-pótlék a sorozat életében), lényegét tekintve továbbhaladnak a modern kori franchise-logika kikövezett útján.
Az Alien: Romulus nem valami újnak a kezdete, hanem épp ellenkezőleg: minden korábbi rész folytatása – egyszerre. Ez önmagában egy borzasztóan izgalmas kísérlet, mivel az első négy részt egyedül a főszereplő személye kötötte össze, egyébiránt nem is kapcsolódtak egymáshoz, az Alien: Romulus viszont veszi a bátorságot, hogy megpróbálja a lehetetlent.
A történet időben és cselekményben is az első részhez áll a legközelebb, de az impulzusfegyverek és a járművek már inkább a második részből lehetnek ismerősek, miközben az anyamotívum újfent nagy szerephez jut. A barnás színvilág és a kolónia bemutatása Fincher filmjét idézik, a film android főszereplőjének dilemmái pedig egyértelműen a Prometheus vonalát viszik tovább, de a legérdekesebb fordulat mégis leginkább a negyedik résszel köti össze az Alien: Romulust.
