Az Alien-filmek világában valószínűleg minden rossz a kétezres évekkel kezdődött. Ironikus, de az 1997-es Alien 4. – Feltámad a Halál után a sorozat nemhogy feltámadt volna, hanem épp ellenkezőleg, azóta is tetszhalál állapotban várja, hogy valaki méltó módon hozzányúljon. A klasszikus tetralógia felvonásainak megítélése ugyan sosem volt egyöntetű, de az mindegyikről elmondható, hogy az eklektikus szerzői víziók egyike sem hagyta figyelmen kívül a franchise lényegét: az ismeretlentől való totális félelmet, a sötétből ránk törő borzalmat, ami éppenséggel a Xenomorph alakjában öltött testet. Az új évezred azonban csak két műanyag mozit és Ridley Scott két high-tech alkotását hozta magával.
Az Alien: Romulus jó szórakozás, de könnyen ürül
Nem is annyira ötlettelenségről, mint inkább identitásválságról van szó, ugyanis ezeknek a filmeknek is megvannak a maguk kreatív erényei, a maguk rajongótábora (én például az első rész halvány emlékeként működő, tehát az eredetiség írmagjával sem rendelkező Alien: Covenant-ban látok fontos értékeket), de egyiknek sincs sok köze a sorozat fentebb vázolt esszenciájához. Talán Neill Blomkamp filmterve, az Alien: Xeno lehetett volna a kivétel – ebben főszereplőként újfent visszatért volna Sigourney Weaver is –, de ezt már sosem fogjuk megtudni, a producerek meghajoltak a feltételezett nézői igények előtt, ami egyre fiatalabb szereplőket, grandiózus látványt és előzménytörténetekben elmesélt magyarázkodásokat, plázafilozófiát diktál – csupa olyan dolgot, ami csak elvesz a mítoszból.
Sajnos nem az Alien: Romulusszal fordul a kocka, de erre valójában mindig is csekély volt az esély. A rendezői széket az a Fede Álvarez foglalta el, aki a horrorfolytatások jelenkori kisiparosa, olyan emblematikus szériákon dolgozott eddig, mint a Gonosz halott, az Alkonyattól pirkadatig tévésorozat és A texasi láncfűrészes mészárlás, de ő rendezte az amerikai Tetovált lány folytatását és a Vaksötét első részét is.
Mindezt meglehetősen hullámzó színvonalon, mégis eltagadhatatlan, hogy ismeri a feszültségteremtés praktikáit, így senki sem kiáltott óvást a neve hallatán. A Romolusszal azonban nem tud túllépni önmagán, nem ez a film emeli a fiatal Ridley Scott, illetve James Cameron, David Fincher és Jean-Pierre Jeunet mellé. Álvarez és állandó alkotó-, írótársa, Rodo Sayagues ugyanis azt az utat választották, hogy míg külsőségekben visszatérnek a gyökerekhez (lepukkant űrhajók, villódzó fények és analóg monitorok világa ez), és megadják a nosztalgiára fogékony rajongóknak, amire vágynak (mínusz Sigourney Weaver, Cailee Spaeny már legalább a negyedik Ripley-pótlék a sorozat életében), lényegét tekintve továbbhaladnak a modern kori franchise-logika kikövezett útján.
Az Alien: Romulus nem valami újnak a kezdete, hanem épp ellenkezőleg: minden korábbi rész folytatása – egyszerre. Ez önmagában egy borzasztóan izgalmas kísérlet, mivel az első négy részt egyedül a főszereplő személye kötötte össze, egyébiránt nem is kapcsolódtak egymáshoz, az Alien: Romulus viszont veszi a bátorságot, hogy megpróbálja a lehetetlent.
A történet időben és cselekményben is az első részhez áll a legközelebb, de az impulzusfegyverek és a járművek már inkább a második részből lehetnek ismerősek, miközben az anyamotívum újfent nagy szerephez jut. A barnás színvilág és a kolónia bemutatása Fincher filmjét idézik, a film android főszereplőjének dilemmái pedig egyértelműen a Prometheus vonalát viszik tovább, de a legérdekesebb fordulat mégis leginkább a negyedik résszel köti össze az Alien: Romulust.
Hogy ezek a megoldások mennyire működnek, azt inkább mindenki saját ítéletére bíznám, számomra mindenesetre imponáló a próbálkozás, miközben a történet úgy is érthető marad, ha még soha nem láttunk korábban Alien-filmet. Élvezetes sci-fi horror az Alien: Romulus, látványos, sokszor feszült, itt-ott véresen sokkoló is, csak épp abból nincs benne sok, ami ezt a sorozatot naggyá tette: eredetiség, félelem az ismeretlentől és persze Sigourney Weaver.
A remény ugyanakkor sosem hal meg, Noah Hawley felügyeletében már biztosan elkészült az első Alien tévésorozat, ami egyfelől nagyon tipikus jelenség, másfelől Hawley pont az az alkotó, aki még olyan klasszikusokhoz is hozzá tudott tenni, mint a Fargo és az X-Men.
