Luca Guadagnino két bizarr horrorvariáció (a Suspiria reameke-je és az emberevőkről szóló Csontok meg minden) és egy sorozatos kitérő (Akik mi vagyunk) után a mozikban is visszatér a sokak által csak „vágytrilógiaként” emlegetett filmjei (Szerelmes lettem, Vakító napfényben, Szólíts a nevemen) fiatalosan lüktető, melodramatikus világához, ahol a gazdag felső középosztály hősei bonyolult baráti és szerelmi kapcsolataikat kibogozva próbálnak rájönni, hogy kik is ők valójában.
Ki ne lenne szerelmes Zendayába?
Patrick (Josh O’Connor) és Art (Mike Faist) gyerekkoruktól kezdve elválaszthatatlan jó barátok. Egyszerre babonázza meg őket a női teniszezők között máris világklasszisnak számító, de később egy szerencsétlen sérülés miatt a versenyzéstől végül visszavonulni kényszerülő Tashi (Zendaya).
A lány nemcsak a fiúk barátságát állítja megugorhatatlannak tűnő kihívás elé, hanem a férfiasságukat is.
A három fiatal között pedig olyan folyamatosan pulzáló dominanciaharc indul, amitől Guadagnino filmje inkább emlékeztet egy romantikus thrillerre, mint hagyományos melodrámára.
Art alapvetően érzékenyebb, félénkebb természet (egyik visszatérő mondata a filmben, hogy ugyan ki ne lenne szerelmes Zendaya karakterébe), míg Patrick bárdolatlanabb, de sokkal egyenesebb személyiség.
Ám ahogy a film ugrál a nézőpontok és az idősíkok között, a néző is úgy kezd el egyre jobban szorítani hol az egyik, hol a másik karakternek, akiknek mindig egy-egy új, emberi oldala sejlik fel.
A rendező remekül játszik azzal a történetmesélői trükkel, hogy minél hátrányosabb helyzetből indul valaki, minél elesettebb, annál jobban szurkolunk neki. Csakhogy az ember alapvető esendősége mindenkire igaz, így a sportfilmes dramaturgiát ügyesen kihasználó alkotás fináléjában már nem azért szurkolunk, hogy valaki győzzön, hanem hogy mindenki nyertesen jöjjön ki a végjátékból.
A Zendaya kegyeiért folytatott harc valójában Patrick és Art küzdelmeként fogható fel, ahol a tét a férfiasság és felnőtté érés. Keresve se lehetett volna jobb színpadot találni ehhez, mint a tenisz világa.
Hasonlóan az elmúlt évek több másik sportfilmjéhez (Én, Tonya, vagy akár a Vaskarom), a sport a Challengersben is csupán kulissza, allegorikus jellege mégis találóbb, mint bármelyik másik sportág lehetett volna. A főszereplők folyamatosan adogatják egymásnak a magas labdákat, és amikor valakinek sikerül végre leütnie egyet, annak valójában mindenki örül.
Meccslabda
A Challengers izgalmas, vagány film arról, amit mond az ember, amit tesz, és amire valójában vágyik.
Az állandó játszmázások eleinte lehetetlenné teszik a tisztánlátást, ám ahogy a karakterek érnek, és egyre jobban felvállalják saját magukat, hibáikkal, vágyaikkal együtt, úgy tisztulnak a kapcsolataik is.
A film kulcsmondatát Zendaya ejti el, mikor a teniszt két ember közti kapcsolatként definiálja, és amíg a két fiú tinédzserként még a másik legyőzése miatt verseng, addig felnőtté érve már a játék maga lesz a cél.
Luca Guadagnino filmjének egyetlen szépséghibája, hogy egy alkalommal mintha össze akarná mosni a férfias bajtársiasság és a homoszexualitás fogalmait. Az említett jelenetben a két férfi annyira belemerül Zendaya csókolgatásába, hogy észre sem veszik, hogy a lány közben csendben háttérbe vonult, és már csak egymással csókolóznak a lendület hevében. A férfiak csókjelenete lehetne csupán egy vicces geg, de túl sokáig húzódik ahhoz, hogy ne fogjunk gyanút a szándékosságra. Ismerve a rendező eddigi legsikeresebb filmjét, a férfi szerelemről szóló Szólíts a nevedent, ez nem is lenne olyan meglepő – ám ha ezen az apró botláson túllendülünk, akkor a Challengersnél többet nem sok film árul el a felnőtté és a férfivá válásról.
