Az Egy bizonyos korban egy lineáris történet. Lehetne mondani, hogy nem modern.
Nincs benne önreflexió, nincs benne irónia, illetve van, csak olyan jóféle, olyan helyén használt és szelíd, ami sokkal inkább eszköz, mint idejétmúlt létállapot.
Egyáltalán kevés katartikusnak mondható pont van benne. Sokkal inkább önmaguktól haladó eseménysorok vannak, amelyeket vagy a főhős generál terméketlen keresésében, vagy felületessége és/vagy akaratgyengesége okán képtelen gátat vetni nekik, s tulajdonképpen fel sem fogja őket egészen a végpontig, lakása elvesztéséig. A hagyományos narratíva lehetővé teszi Janowitznak, hogy végigvezesse olvasóját a Florence Collins megtette lejtőn úgy, hogy közben érzékeny és nagyon plasztikus leírásokban villantsa fel a sznobizmussal, érzéketlenséggel és felszínességgel telt New York-i társasági élet, a kábítószermámor, a sodródás és tehetetlenség képeit, ott, ahol a pénz nem csupán gazdasági eszköz, hanem erkölcsi értékmérő is, a gazdagok sikeresnek, vonzónak és tiszteletreméltónak számítanak, míg a szegények vagy kevésbé tehetősek láthatatlanná válnak. És nagyon pontosan megrajzolja, mennyire vékony és törékeny létünk biztosnak hitt felszíne és milyen mélység tátong alatta.
Egy tanulmányban egyszer azt olvastam a „The Brat Pack” íróiról, hogy sikerük egyik titka, hogy feszegetik a nyelv határait, de annyira, hogy még felismerhető, követhető legyen. Belemennek ugyan a posztmodern világ őrületének ábrázolásába, de nem mondanak le hagyományos elbeszélés, karakterábrázolás és nyelvi koherencia igényéről, miként teszi azt sok kortársuk, akiknek műveit az egyetemi tanárokon és diákjaikon kívül más nemigen olvassa. A megállapítás igaz Tama Janowitz regényére is, ettől érzékeny és hiteles korrajz, ráadásul nagyszerű olvasmány.
