Elképesztően divatosak manapság a zenei biográfiák, az elmúlt években a teljesség igénye nélkül feldolgozták játékfilmen a Queen (Bohém rapszódia), Elton John (Rocketman), Amy Winehouse (Back To Black) és Robbie Williams (Better Man) pályáját is. A streamingszolgáltatók térhódításával pedig egyre több dokumentumfilm született, nemcsak az ahhoz hasonló legendás együttesekről, mint a Beatles (Get Back), hanem a szélesebb közönség számára kevésbé ismert, de egy generáció számára kitörölhetetlen hatású előadókról is. Ilyen volt a Lil Peepről szóló Everybody’s Everything vagy a szintén huszonévesen elhunyt rapper, Juice WRLD kálváriáját elbeszélő Into the Abyss. Most pedig egy kétórás alkotásban a sokak által a heavy metal műfajának megteremtőjének tartott Led Zeppelin került sorra.
Azonban míg a fent felsorolt művek egytől egyig élvezhetők és követhetők háttérinformációk nélkül is, addig a Becoming Led Zeppelin esetében az alkotók nem ragadják meg a kezünket, aki nem ismeri a banda munkásságát, úgy érezheti magát, mintha egy idegenekkel teli buliba csöppenne, ahol a házigazda nem mutatja be a vendégeket.
Szinte a főcímig sem jutunk el és Jimmy Page, Robert Plant és John Paul Jones máris kedélyesen sztorizni kezd, csak úgy repkednek a különböző nevek és zenekarok, könnyű elveszni az anekdotáikban. Ugyanakkor a fotelben elanyátlanodva ülve is érdekes hallgatni a nagy öregeket, miként felidézik, milyen volt olyan szülők mellett felnőni, akik mindkét világháborút megélték, miként próbálták őket lebeszélni a zenélésről – vagy épp kötötték ki nekik, hogy előtte szerezzenek egy ,,rendes” szakmát –, majd nyomon követhetjük, ahogyan a négy alapítótag összebarátkozik és nem sokkal később már a színpadon találják magukat.
A hatvanas-hetvenes évek történelmi pillanatait ábrázoló archív képsorok és a koncertfelvételek viszont szemet gyönyörködtetőek. Nem véletlen, hogy néhány országban nem csupán moziban, hanem egyenesen IMAX-vásznakon mutatták be a filmet és miközben a retinánkat kényeztetik, különös megállapításokat tehetünk. Angliát joggal nevezik a könnyűzene bölcsőjének, a mai napig a szigetországból érkezik a legtöbb innováció ezen a területen, mégis a brit zenekarnak a saját hazájában sokáig nem adták ki az első lemezét, mielőtt megjelent volna, Amerikában jóval korábban rájuk harapott a közönség és sikeresen turnéztak odaát. Fura az is, hogy
általában az idősebb generáció idegenkedik a fiatalabbak zenéjétől, sokszor csörömpölésnek titulálva azt, itt azonban a fellépéseken eksztázisban táncoló huszon-, harmincasokat látunk, míg néhány tizenéves srác a fülét is befogja.
Ez egyébként az első dokumentumfilm, amit a Led Zeppelin jóváhagyott, mindez elsőre jó marketingüzenetnek hangozhat, de sajnos negatív értelemben nyomja rá a bélyegét az alkotásra. Bár egy ponton bevallják, hogy a szex, drog és rock ’n’ roll életmódból kivették a részüket, ebből semmit nem ábrázolnak, olyan idealizált képet kapunk róluk, mint Freddie Mercuryról a hamiskás Bohém rapszódiában.
Egy életrajzi műnek persze nem kell feltétlenül a bulvárban vájkálnia, de mégis a pszichedelikus szerek korszakában járunk, ráadásul sokat elmond egy személyiségről, milyen pótcselekvésekkel küzd meg a sztársággal. Ellenben, ahogyan haladunk előre, egyre többször a koncertfelvételek veszik át a főszerepet, amelyeket vibráló, szürreális effektekkel színesítenek, így ha a zenészek látszólag nem is élnek tudatmódosítóval, az említett jelenetsorok hatására a néző úgy érezheti magát, mint akinek megbolondították valamivel a kóláját.
A végeredmény felemás: az együttes már-már túlságosan részletgazdag bemutatása valószínűleg a legelvetemültebb rajongók számára is tartogat újdonságokat, ha viszont valaki 2025-ben ezen alkotáson keresztül szeretné megérteni a banda rocktörténeti jelentőségét, nem biztos, hogy kielégítő választ kap.
Kiemelt kép: Becoming Led Zeppelin. Forrás: Magyarhangya.
