Vivaldi hunyt szemmel

Biztos volt már részük a kétes értékű élményben, amikor szétcsúszik kép és hang. Vivaldi untig ismert négy hegedűversenyétől úszik el így a film, amelyet Tony Sutcliffe föléforgatott.
Fölé? Ebben nem vagyok biztos. Tán leült ’95-ben egy Négy évszak-lemez mellé, és felidézte magának a velencei zsánereket, amelyeket egy átlagamerikai – azóta átlageurópai is – látni szeretne. Napfelkelte az öbölben bazilikakupolával, párába vesző gondolák, megelevenedő jelmezesek és egy giccs-csúcs: piros álarc lebeg a canale vizén…
Értem én, Velence szülötte kapcsán most ne Mantova vagy Bécs legyen a kulissza, ám egy kép sincs a fázós Velencéről vagy a kitikkadtról, az esős-morcosról, a gyakran koszos tengervizet lötybölő Szent Márk térről: XVIII. századi vagy mai valóságról. Pedig sötétszürkéivel Vivaldi sem csak az idillt pengette-húzta el. S a turistafilm alatt ihlettel teli felvétel szól, az olasz Il Giardino Armonico játssza az elcsépelt műsorozatot. Nyolcvanöttől dermesztenek azzal a historikus előadásmóddal, amely radikálisabb az addig uralkodó német és németalföldi zenekarokéinál. Brandenburgi versenyük agyongraffitizett berlini faldarabot visel a borítón, de belül is csattognak-reccsennek a vonók: hevesen pulzál a hard barokk, miközben extravagáns lendülete elsodor minden fültulajdonost. Enrico Onofri szólóhegedűje a boszorkányos kezű Vivaldiéhoz akar hasonlítani, aki egyszerre volt a rutin papja, a sémák püspöke s a hangszerjáték pápája.
E felpaprikázott koncerthez sikerül akcentusok nélküli videofilmet műtenie hát az angol dokusnak. Legőszintébb pillanata egy pillepalack a bűzös városban, legjobban fotografáltja egy műhelyben kunkorodó faforgács. Legkülönösebbje pedig a muranói üvegfúvóé: annyira, hogy nem is értem. Már-már művészi, mert csak azt érzem, szép itt. Háromnegyed óra pazarul muzsikált Vivaldi alatt tömény zsánerparádé, közte egy invenciózus snitt. Képileg rossz szaldó – mily jó, hogy behunyt szemmel is hallunk.
(Vivaldi: A négy évszak / Il Giardino Armonico, Antonini. Warner DVD, 2006.)