B–2 Spirit: az összkomfortos halálosztó

Új sorozatunkban a katonai szuperhatalmak legkorszerűbb, illetve jelenleg is hadrendben álló harci repülőgépeit mutatjuk be a légi fegyvernemek, a hadászati, valamint a taktikai vagy harcászati bombázók, az elfogó és vadászbombázók, illetve a felderítők világából. Az elmúlt hetekben az Irán elleni izraeli-amerikai légicsapásokról szóló tudósításokban kapott ismét főszerepet az a lopakodó technológiával épített és futurisztikus formája miatt a sci-fi filmek világát idéző hadászati nehézbombázó, a B–2 Spirit, ami tönkre bombázta a 100 méter mélyen vastag betonfedezék védelmében rejtőző szupertitkos fordói uráncentrifuga-üzemet. A B–2 Spirit lopakodót elsősorban nem is a bizarr formája, hanem a rendkívüli képességei teszik különlegessé és az ellenségre fokozottan veszélyes harci géppé.

A B-2 Spirit speciális tulajdonságokkal rendelkező stratégiai nehézbombázó Fotó: U.S. Air Force Forrás: Wikimedia Commons

A B–2 Spirit karrierjének kezdete még a hidegháború utolsó évtizedeire nyúlik vissza. Az 1970-es évek derekán az amerikai hadvezetés egy olyan stratégiai bombázó kifejlesztésére fogalmazott meg igényt, ami az összes akkori hadászati csapásmérő repülőgépnél jóval nagyobb bombaterhet – mindenek előtt termonukleáris és precíziós bombákat –, minden addiginál nagyobb távolságra és a légvédelemmel szemben minden korábbinál jobban védve képes célba juttatni. Az új szuperbombázó elsődleges potenciális célpontja természetesen a Szovjetunió lett volna a hidegháborús szembenállás logikája szerint.

A B-2 Spirit a sci-fi világát idéző hadászati nehézbombázó      Fotó: U.S. Air Force

A B–2 Spirit még a hidegháborús korszak szülötte

Az 1950-es évek második felében úgy tűnt, hogy a két egymásnak feszülő katonai szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió között kibontakozó és egyre élesebb fegyverkezési versenyben a nukleáris robbanófej hordozására is alkalmas hadászati ballisztikus, illetve taktikai rakétafegyverek feleslegessé fogják tenni a katonai nagyhatalmak költséges stratégiai bombázóflottáit.

A hidegháborús szembenállás fokozódó fegyverkezési versenyhez vezetett a Szovjetunió és az Egyesült Államok között      Fotó: AFP

 Az 1960-as évekre azonban valamelyest lecsillapodott ez a fajta „rakétaláz”, mivel a hidegháború sorozatos regionális konfliktusaiban bebizonyosodott, hogy a hadászati nehézbombázóknak változatlanul fontos maradt a szerepe. A hagyományos csöves légvédelmi tüzérséget azonban fokozatosan kiszorították a radarirányítású légvédelmi rakéták,

 ez pedig új kihívást és komoly fenyegetést jelentett a hadászati nehézbombázók számára. 

Mind az Egyesült Államokban, mind pedig a Szovjetunióban ezt a problémát elsősorban a szuperszonikus sebességgel, a szolgálati csúcsmagasság megnövelésével és a korszerű elektronikai zavarórendszerek kifejlesztésével akarták kiküszöbölni. E koncepció jegyében épült meg az Egyesült Államok első variaszárnyú (változtatható szárnyszögállású) Mach 1,3-as sebesség (1330 km/h) elérésére képes hadászati nehézbombázója, a Rockwell által kifejlesztett B–1 Lancer.

A Rockwell B–1 Lancer szuperszonikus stratégiai bombázója           Fotó: MSgt Robert W. Valenca / U.S. Air Force

 A hosszú és rendkívül költséges fejlesztés miatt a B-1 csak a hidegháború utolsó éveiben, 1986-ban állt csapatszolgálatba. Az erre adott szovjet válasz az 1987-ben hadrendbe állt Tupoljev Tu–160 Blackjack Mach 2 (2 230 km/h), vagyis kétszeres hangsebesség elérésére képes, szintén variaszárnyú stratégiai nehézbombázó volt. 

                            A B–1-re adott szovjet válasz a kétszeres hangsebességgel repülő  Tupoljev Tu–160 Balckjack stratégiai bombázó lett                                                                               Fotó:  Sergey Krivchikov – Russian AviaPhoto Team 

A szuperszonikus sebesség bűvöletében élő fejlesztőkön kívül akadtak azonban olyanok, akik  a hangsebesség feletti tartományban az üzemanyagkészletüket gyorsan felzabáló repülőgépeknél sokkal távolabbra eljutó, nagy fegyverteherrel repülő és a lokátorok számára láthatatlan bombázó kifejlesztésében látták a jövőt. E koncepció hívta életre – többek között – a B–2 projektet is.

Csupaszárnyas szerkezetbe épült lopakodó technológia

A B–2 Spirit története egész konkrétan 1974-ben kezdődött el, amikor a Védelmi Kutatási Projektek Ügynöksége (DARPA) egy tanulmányt rendelt a lokátoros felderítést kiküszöbölő lopakodó technológiáról, illetve az ezen alapuló kísérleti tesztgép megépítéséről. A harci gépek tervezésében és építésében komoly szakmai múltra visszatekintő Northrop feltehetően már az 1970-es évek végére elkészítette az első lopakodó prototípusát amivel tesztrepüléseket is végrehajtottak, ám az ezzel kapcsolatos információk még ma sem nyilvánosak. Ebben az úgynevezett fekete programban a Pentagon egyik tisztje, Joseph Ralton őrnagy is részt vett, aki a 2000-es évek elején már a NATO európai főparancsnoka volt.

B–2 Spirit bombázó F–18 Superhornet vadászgépek kíséretében   Fotó: U.S. Air Force

 A védelmi minisztérium azonban leállította ezt a programot, mivel a Northrop prototípus továbbfejlesztésének nem látta értelmét tekintettel arra, hogy ez lényegét tekintve nagyon hasonló lett volna a Lockheed Martin F–117 Nighthawk lopakodójához. Amikor Jimmy Carter elnök 1977 júniusában takarékossági okokra hivatkozva törölte a B–1 Lancer szuperszonikus hadászati nehézbombázó megépítését, a Northrop számára jobb ötletnek tűnt egy, az F–117-nél jóval nagyobb lopakodó kifejlesztése, amely betölthette volna a B–1 program törlésével keletkezett űrt. (Az 1981-ben hivatalba lépett új elnök, Ronald Reagan elődje döntését felülvizsgálva ismét elrendelte a B–1 Lancer fejlesztési munkáinak folytatását.) A Northrop az eredeti elképzeléseit félretéve egy olyan új koncepciót dolgozott ki, amelyben a lopakodó technikát a csupaszárny elrendezéssel egyesítette.

       Az első szolgálatba állított lopakodó az F–117 Skyhawk volt                 Fotó: U.S. Air Force

 Ennek lett az eredménye a B–2 Spirit, a több mint meghökkentő formájú hadászati nehézbombázó. A 23 milliárd dollárt felemésztő B–2 program „végtermékét” 1988. november 22-én mutatták be hivatalosan. A Pentagon összesen 135 gépet rendelt a Northrop-tól amelyből 120 gépnek hidrogénbomba hordozására is alkalmasnak kellett lennie. Csakhogy az 1989–1990-es közép-kelet-európai rendszerváltozások és a Szovjetunió 1991-ben történt felbomlása, a „legfőbb ellenség” megszűnése okafogyottá tette az eredeti megrendelést. Így végül összesen csak 22 szuperlopakodót építettek, amelyekből jelenleg 19 gép áll még aktív szolgálatban.

A B–2 hajtotta végre az első interkontinentális harci bevetést

A B–2 Spirit szubszonikus, vagyis a hangsebesség alatt repülő, függőleges és vízszintes vezérsík nélküli csupaszárny elrendezésű lopakodó technológiával épített bombázó. Ellentétben az amerikai légierőben ma is aktív szolgálatban álló Boeing B–52 Stratofortress nyolc hajtóműves stratégiai bombázóval, amelynek fedélzetén öt fős, illetve a szuperszonikus Rockwell B–1 Lancer hadászati bombázógéppel, ahol 4 fős a hajózó személyzet, a B–2 Spirit pilótafülkéjében csak ketten teljesítenek szolgálatot: a pilóta és a küldetésparancsnok, akik természetesen mindketten a típusra kiképzett repülőgép vezetők.

A B–2 pilótafülkéje kívülről    Fotó: U.S. Air Force

 A B–2-be négy General Electric turbofan sugárhajtóművet építettek be, amelyek 12 ezer méteres repülési magasságon 1010 km/h maximális sebességre tudják felgyorsítani a repülőgépet. A B–2 azonban képes ennél magasabbra emelkedni, a szolgálati csúcsmagassága több mint 15 ezer méterrel ugyanis már a sztratoszférában van. Teletankolva utántöltés nélkül és teljes terheléssel (a gép maximális felszállósúlya 170 600 kg) 11 ezer kilométer a hatótávolsága, ami egyetlen légi utántöltéssel 19 ezer kilométerre növelhető. A B–2 Spirit a katonai repüléstörténet első olyan hadászati bombázója, ami az 1999-es koszovói válság idején a Missouri államban lévő bázisáról felemelkedve köztes leszállás nélkül teljesített interkontinentális harci bevetést. 

Bombát szerelnek egy B–2 Spirit bombakamrájába    Fotó: U.S. Air Force

A rendkívül hosszú repülési idő miatt a B–2 a katonai gépekhez képest szokatlanul nagy kényelmet nyújt a személyzete számára; a fedélzeten pihenőágy, vécé és egy mikrohullámú sütővel felszerelt kis konyha szolgálja a pilóták komfortját. A gép repülésirányítási rendszere teljesen komputerizált. A B–2 tiszta, alacsony légellenállású repülőszárny-konfigurációja nemcsak kivételes hatótávolságot biztosít, hanem a radarprofil csökkentése szempontjából is rendkívül előnyös. Állítólag a B–2 radar-keresztmetszete (RCS) mindössze 0,1 m2, ami szinte teljesen láthatatlanná teszi a légtérfigyelő lokátorok számára.

A B–2 képes szabályozni láthatatlanságát    Fotó: U.S. Air Force

A Huygens–Fresnel-elv szerint még egy nagyon lapos lemez is visszaveri a radarhullámokat, bár sokkal kevésbé, mint amikor a jel derékszögben verődik vissza. A radarjel-visszaverődés további csökkentését különféle radar-elnyelő anyagok (RAM) használatával érték el, amelyek elnyelik és semlegesítik a radarnyalábokat. A B–2 nagy része szén-grafit kompozit anyagból épült, amely erősebb az acélnál, könnyebb az alumíniumnál, és jelentős mennyiségű radarenergiát nyel el.

Ám a B–2-es bombázó nem mindig repül lopakodva csak ha egy, a légvédelem szempontjából veszélyes zónához közelednek, akkor repül így. A B–2-nek ez egy olyan rendkívüli manőverező képessége, amelynek titkosak a részletei. A gép "láthatatlanságán" kívül számos nagy teljesítményű elektronikai zavaró berendezés gondoskodik a passzív védelemről.

Koszovóban, Afganisztánban és Irakban is bevetették

A B–2 Spirit fegyverarzenálja rendkívül széles körű, ami a hidrogénbombáktól az intelligens önvezérlően manőverező eszközökön és a speciális bunkerromboló bombákon át egészen a hagyományos gravitációs bombákig terjed. A gép két órási kapacitású bombakamrájába annyi pusztító eszközt lehet felszerelni, ami egy egész második világháborús amerikai Boeing B–17 hadászati bombázószázad, vagyis 9-12 gép teljes bombaterhével egyenlő. A B–2 eddigi pályafutása során több éles harci bevetésben vett részt.

Egyszeri köztes légi utántöltéssel 19 000 km-re növelhető a Spirit hatótávolsága     Fotó: U.S. Air Force

 Első háborús bevetése  a koszovói válság idején történt, 1999-ben. Ez volt egyben az első olyan alkalom, amikor a B–2 Spirit JDAM „okos” GPS-vezérlésű bombát vetett a kijelölt célpontra. A típust Afganisztánban is bevetették, ehhez a harctéri küldetéshez fűződik a B–2 leghosszabb légi missziós tevékenysége is. A 2003-as iraki háborúban a lopakodók összesen 680 tonna bombát dobtak le, ezek közül több mint 580 volt a GPS irányítású JDAM rombolóeszköz. Az egyik B-2 Spirit 2017. január 18-án az Iszlám Állam egyik kiképzőtáborát semmisítette meg. A telitalálat következtében 100 szélsőséges terrorista vesztette életét. 

B–2 Spirit bombavetés közben    Fotó: U.S. Air Force

A B–2 eddigi legutolsó harci bevetésére idén júniusban került sor, az iráni Frodóban lévő földalatti atomlétesítmény elleni légi támadásban. A típus történetében eddig egyetlen olyan baleset történt amikor a gép is megsemmisült. A Spirit of Kansas nevű gép 2008. február 23-án nem sokkal a csendes-óceáni Guamon lévő bázisról történt felszállása után műszaki hiba miatt lezuhant. A személyzet még időben elhagyta a bombázót, de ezzel a veszteséggel 20 gépre csökkent a B–2-es flotta. Egy másik gépet a korossága miatt vontak ki a hadrendből, így jelenleg 19 B–2 Spirit van bevethető állapotban. A jelenlegi tervek szerint a B–2 még 2030-ig marad az amerikai stratégiai bombázóerők szolgálatában.

A Northrop Grumman B–2 Spirit:

• négy hajtóműves nagy hatótávolságú szubszonikus hadászati nehézbombázó,
• amely lopakodó technikával ötvözött csupaszárny szerkezettel rendelkezik,
• és amely képes interkontinentális nukleáris csapásmérésre is.