Csontritkulás

Lassan feltárulnak a Molnár-féle „egészségügyi reform” mélységei, amelyek valóban szédítőek. Tán még a legmegrögzöttebb reformrajongók közül is sokan megszédülnek tőle egy-egy pillanatra; azok bizonyosan, akik csontritkulásban szenvednek. Ugyanis a szocialista igazságosság jegyében, az új rendszerben egyáltalán nem biztos, hogy hozzájutnak a bevált, kipróbált gyógyszereikhez. A csontritkulás népbetegség, és leginkább az idősebb korosztályt, ezen belül is túlnyomórészt a nőket sújtja. Ha nem kapnak megfelelő kezelést a betegek, és a folyamatot nem sikerül megállítani, akár egy kis, csonttöréssel járó baleset is végzetes lehet számukra.
A minap egyik kedves, hatvanas éveinek derekán járó szomszédasszonyunk indult reumatológusához a szokásos ellenőrzésre, és felíratni a csontritkulására szedett gyógyszeradagját. Ezt a készítményt már vagy tíz éve kapja, hatására nemcsak megállt a csonttömegvesztés folyamata, hanem javult az állapota. A vizit után azt mesélte, már nem írhatja fel neki az orvos ezt a gyógyszert, mert megbüntetik érte, ugyanis nagyon drága. Ő pedig jobban van, úgyhogy csak egy másik készítményre jogosult, ami tizedannyi kiadást jelent az egészségpénztárnak.
– Szegény doktornő nem tehet róla. Nem lennék a helyében, szinte palotaforradalom volt a rendelőben. Ő is nagyon sajnálta az egészet. Most ilyen világban élünk – mondta a szomszédasszony. Az orvos csak azzal tudta biztatni, hogy ha fél év múlva, a következő vizsgálatnál az derül ki, hogy állapota rosszabbodott, akkor már felírhatja neki a régi gyógyszerét. Addig szedje az olcsó újat, aztán majd meglátjuk… De ha úgy gondolja, felírja neki a régit is, csakhogy támogatás nélkül a havi adagért több mint 15 ezer forintot kell fizetni a patikában.
– Hogy tudnám én azt kifizetni a nyugdíjból? Örülök, ha a fűtést kigazdálkodom. Majd csak lesz valahogy… – legyint, tekintetében beletörődés, megalázottság, ki nem mondott kérdések.
Hogy lehet, hogy ha valaki több mint negyven évet dolgozott, minden fillérje után megfizette a járulékot, öregségére nem kaphatja meg a gyógyszerét? Amelyek közül nem egyet többek között az ő munkájának hasznán is fejlesztettek ki, és adtak el jó pénzért „Nyugatra” az elvtársak – amikor még virágzott és világhíres volt a magyar gyógyszerkutatás.
Ő egyébként présgépkezelőként kezdte a munkát 16 évesen, aztán nő létére darukezelővé avanzsált. Mindezt három műszakban, az EVIG-ben. Hetven kilométerről utazott a munkahelyére nap mint nap. Két gyermeket szült, leérettségizett, felépített egy házat, majd ismét elment dolgozni, és fizette a járulékokat. Mint ahogy az a parasztasszony is, aki hályogja miatt, immár 80 évesen, negyedévenként egy-egy háromnapos infúziós kezelésre szorul. Unokája mesélte: a legutóbbi alkalommal az orvos közölte: csak az olcsóbb, de ugyanazt a hatóanyagot tartalmazó gyógyszert kaphatják meg a betegek. A hatóanyag valószínűleg ugyanaz volt. Na de a mellékhatások?! Éjszaka nem talált vissza a fürdőszobából az ágyához. Nem volt egyedül: a teljes „hályogfrakció” ott bolyongott a kórház folyosóin. Ugyanis az olcsóbb szer súlyos koordinációs zavarokat okoz, míg a drágábbnál ilyesmiről szó sincs. Ezért aztán sokan úgy vonulnak be a kezelésre, hogy inkább megveszik a drágább gyógyszert a saját zsebükre – már ha ki tudják fizetni. A többit elrendezik az ápolókkal. Ezt sem tehetik sokáig, ugyanis az a hír járja: az ilyen háromnapos befekvéseknek vége lesz. Mobil infúziós készülékekkel látják el a rászorulókat. Kérdés, hogy például egy idős, egyedülálló ember visszatalál-e majd az ágyába az átmeneti koordinációs zavarok következtében beálló tanácstalanságot követően.
A nagyon takarékos és emberséges jogutód szocialisták egyébként rendszerváltozáskor egy forint nélkül adták át az Antall-kormánynak az egészségügyi kaszszát. A még az ipari tanulók inasbéréből is levont biztosítási és nyugdíjfillérek köddé váltak. Most azokon akarnak „igazságot tenni” a régi-új urak, akiknek a pénzét kétszer is ellopták. Egyszer a második világháború után, a nyugdíj- és egészségpénztárak államosításakor, majd a rendszerváltozásra készülve.
A csontritkulásban szenvedő szomszédasszony egyébként még a nyugdíj után is ráhúzott néhány évet, mivel az a 28 ezer forint, amire érdemesítették, a rendszerváltozás után nem volt elegendő a meleg vízre sem. Ekkor talán az igazságos reformer, Molnár Lajos jelenlegi egészségügyi miniszter már nagyban kereste az utat a fegyverüzlet Kánaánja felé.
A potyautasok meg egyre gyűltek.
Kedves ismerősöm, aki a társadalombiztosításnál volt tisztviselő, mesélte: midőn az Orbán-kormány kiadta az ukázt, hogy Augiász istállóját végre fel kell számolni – vagyis a társadalombiztosítási pénztárt az APEH fennhatósága alá helyezték, és adóként behajtható követelésként kezdték kezelni a járulékokat –, a megyei hivatalt eluralta a pánik. A pincében egérrágta zsákokból kellett előszedegetni a porosodó aktákat, és rendet tenni végre. Napi 12 órában dolgoztak. Ahogy mondta, bár sose becsülte semmire Selmeczi Gabriellát, aki a feladat koordinátora volt – akkor megváltoztatta a véleményét. Ugyanis egy rabszolgahajcsár kíméletlenségével és következetességével elérte, hogy amiről ők maguk, a területen dolgozó tisztviselők azt gondolták, lehetetlen, sikerült elvégeznie. A rendszerváltozás utáni nyolc évben ugyanis olyan állapotok uralkodtak az országban, hogy csak a nagyon hülyék, a becsületes balekok, illetve a közalkalmazottak fizettek rendes járulékot.
Vajon a jelenlegi kormány vállalkozói szférában is érdekelt tagjai, élükön Gyurcsány Ferenccel, azokban a szép időkben mennyi befizetéssel gyarapították a társadalombiztosítási kasszát? És azóta? Ez sajnos soha nem derülhet ki, hacsak ők maguk be nem vallják.
Mindenesetre most ádáz küzdelmet folytatnak a „potyautasok” ellen, a közös felelősségvállalásról papolnak, meg az igazságosságról. Tán tudnak valamit arról, mennyit lehet, lehetett spórolni annak idején a könyvelési trükkökkel. (A rendszerváltozás után elfolyni hagyott összeg több száz milliárdos nagyságrendű lehet.)
Most pedig, a XXI. század elején, amikor az orvostudomány már egyértelműen a megelőzés fontosságát és – nem mellékesen – olcsóbbságát hangsúlyozza, a magyarokat arra biztatják: lehetőleg ne rohangásszanak az orvoshoz. Az ismert gyászos egészségügyi mutatóink mellett. Genocídium – mondják erre a politikailag nem korrekt „szélsőségesek”, pedig nagy ívű reformról van szó. Szorongjon az ember otthon, hátha elmúlik magától a kínja, és helyezze bizalmát az égiekbe! De azért a társadalombiztosítási járulékot óraműpontossággal fizesse be, különben igazán nagy baj lesz.
Nemrégiben arról is hallhattunk, hogy egy lelkes dunántúli orvos oktatófilmet készít a kismamáknak azzal a céllal, hogy világossá tegye: apróbb gondok esetén felesleges orvost hívni a babákhoz, számos dolgot el lehet intézni „saját hatáskörben”, a gyógyszerész (benzinkutas?) segítségével is. Hogy miként képes például egy első csecsemőjét gondozó kismama a helyes diagnózis megállapítására? És az általa alkalmazott gyógymódnak mi lesz a következménye? – ez már csak rá tartozik. Szomorú esetben pedig a büntetőjogászokra, akik megállapítják a kötelező gondoskodás elmulasztását. De semmi esetre sem Molnár Lajosra, a nagy reformerre.
Az orvosokat mind szakmai, mind emberi méltóságukban folyamatosan megalázzák. Az egzisztenciális megfélemlítés eszközével szembefordítják őket esküjükkel, hiszen korlátozzák a jogukat, hogy a szerintük legmegfelelőbb szert, gyógymódot írják fel a betegnek. Ez aztán a beteg és orvosa közötti bizalmi viszony széthullásához, a korrupció mélyüléséhez vezet – panaszolják a gyógyítók, akik csak munkájukat szeretnék tisztességgel elvégezni. Felrémlik a harmadik világbeli perspektíva: csak az marad életben, akinek pénze van.
Szomszédasszonyom gyermekei egyébként megvennék édesanyjuknak a megfelelő, jól bevált szert, de ő nem fogadja el az anyagi támogatást. Kell az a pénz nekik is – mondja. De mi lesz, ha az új nem válik be, elcsúszik az utcán, eltörik valamije, és kórházba kerül? – kérdezem. – Attól bizony félek – válaszolja, mondván, negyven kilométerre bajos utazgatni a beteglátogatóknak, nagy terhet róna ez a gyerekeire.
Hát persze – jut eszembe –, a helyi kórház nem került a súlyponti intézmények közé. Aki látogatni akarja hozzátartozóját, jobb, ha vesz egy helikoptert. Vagy otthagyja a munkahelyét, és személyi kölcsönt igényel. Természetesen kizárólag az ország jövője, épülése érdekében.