(kell-e bizalom…)

Én nem tudom, hogy a híres-neves nyugati üzleti élet, amely a közhiedelem és a csúcsszociológia szerint a bizalomra épül, miként gyűrűzik be hazánkba. A „gyűrűzött” szó azonnal rossz érzéseket kelt bennem, mivel tapasztalataim szerint bármi, ami e jelben érkezett hozzánk, kellemetlenségeket okozott, akár a fejlett szocializmus, akár a rothadó kapitalizmus építésének során. Jó dolgok eddigelé nemigen gyűrűztek be, hacsak azt nem tekintjük jónak, hogy zöld, sárga és piros kaliforniai paprikát és kanadai vad lazacot vásárolhatunk télvíz idején, és karácsonyfánkat ugyanolyan multikulturális díszekkel ékesíthetjük, mint a texasiak.
Na persze, én, mint régi öreg, akár be is foghatnám a számat, mivel alapvetően különbözöm az igazi régi öregektől, akik a pintyek és a sármányok viselkedéséből tévedhetetlenül kikövetkeztették, milyen telünk lesz. Ma ezt a pintyek és a sármányok s más természetközeli lények sem tudják. A fene vinné, pedig biztos, hogy régi öreg vagyok, hiszen hatéves koromig petróleumlámpa fényénél nevelkedtem, és volt szerencsém látni, hogy lábával leszorítva hogyan tömi anyám a libát minden EU-szabványra fütyülve. Apám mint kántortanító egy kis falu hangyaszövetkezetét vezette, miközben én cseperedtem, és megtudtam, hogyan működik a szeparátor. Na most abban az időben, ha jól emlékszem, a település egyetlen vegyesboltjában semmire nem volt ráírva, hogy ez vagy az az áru a minőségét meddig őrzi meg. Persze akkoriban is volt büdös és nyüves hús meg penészes lekvár, sőt dögkút is, de legritkább esetben jutott eszébe valakinek, hogy mondjuk a dögkútban talált kecsketetemet újracímkézze. Itt kell közbevetnem: én már nyolcéves koromban tudtam, mi az az aceton, amit most a legpatinásabb nyugati élelmiszerek patinájának eltávolítására használnak. Acetonnal ragasztottuk meg az eltört pingponglabdát, sőt ha úgy kívánta a helyzet, meg is foltoztuk, az ilyen foltozott labda aztán akként pattant, mintha egy világbajnok kínai pörgette volna meg softtal.
Én, mint régi öreg, emlékszem rá, hogy minden nyugati árut nagy becsben tartottunk. Nemrég kezembe került egy 1951-es Magyar Horgász, amelyben azt olvastam, hogy egy budapesti horgászboltban megfelelő igazolások felmutatása és egyesületi törzstagság bizonyítása esetén fejenként tíz darab norvég horog vásárolható. Keletje volt a norvég horognak és a dán szardíniának. Ezért a rendszerváltozás kezdetén azt hittem, hogy a nyugati üzletemberek és kereskedők ránk is kiterjesztik azt az üzleti szellemet, amely a bizalomra épül, s egyáltalán, az egész Nyugat azon lesz, hogy minket, mint szegény rokont, kimenekítsen a bajból, és keblére öleljen.
A dögkútból kikerült, átcímkézett áru meg sem fordult a fejemben. Eszembe sem jutott arra gondolni, hogy 2006-ban mondjuk így szól az egyik művelt nyugati kereskedő a másikhoz: – Van ötszáz tonna, a normandiai partraszállásból visszamaradt katonai marhahúskonzervem, csak át kellene címkézni, s eladni egy üzletláncon keresztül, természetesen Magyarországon. Ott egyébként is nyereg alatt puhítják a húst, egy kis stich fel sem tűnik nekik. Mire a másik: – Nekem meg volna vagy száz tonna megtúrósodott vajam még a verduni ütközetből, fel tudnánk használni kaukázusikefir-alapanyagnak, tele van bifidusszal, csak le kell acetonozni róla a címkét, leárazzuk, s viszik majd a hülye magyarok, mint a cukrot.
Hogy a bizalom továbbra is fennáll-e nálam a nyugati jótét lelkek iránt, én nem tudom…