Légyen minden utcában egy magyar oskola, az hat utcában hat, holott csak olvasást, éneklést és írást magyarul tanulják a gyermekek, nem lévén többre semmire sem kötelesek (a debreceni városi tanács 1739-ben hozott határozata). A dolog tehát nem látszik bonyolultabbnak az „Úr ír” problémánál, mely egyszerű oktatási szisztéma alapján a gyermekek évszázadokon keresztül tanultak írni és olvasni. Számukra a diszlexia és a diszgráfia ismeretlen fogalmak voltak, bár Móra Ferenc óta tudjuk, hogy az S betű olykor hajlamos a forgolódásra, azt meg a magunk tapasztalatából, hogy b és d ha nem is egy-, de kétpetéjű ikrek. Eleink úgy gondolták, amíg egy gyermek nem tud megbízhatóan írni és olvasni, valamint az ének-zene általi dallam- és ritmusfejlődése nem éri el a kívánt szintet, nincs szüksége más tudományra. Ha ma is így gondolnánk, mi lenne a sok tankönyvkiadóval, oktatási reformerrel és oktatáskutatóval, akik fáradhatatlanul azon munkálkodnak, hogy mindig új módszerekkel lepjék meg a tanárokat és a diákokat? Bizony, éhen halnának.
Így ők ugyan nem halnak éhen, csak azok, akik ezeken az új módszereken nevelkedtek. Kertesi Gábor kutató a Magyarország holnap című konferencián a minap arról beszélt, hogy a magyar oktatási rendszer a gyerekek nagy részét nem tanítja meg tisztességesen írni, olvasni, számolni és szöveget érteni. Egy 1998-as felmérés szerint a magyar 16–32 évesek 70 százaléka ötös skálán osztályozva 1,2-es osztályzatot kapott a szövegértési készségére. Ez az arány Nyugat-Európában még az alacsony iskolázottságúaknál is „csak” 45 százalékos.
A magyar felnőttek többsége nem érti meg egy gyógyszernek a hatsoros használati utasítását sem. Nem tudja, mit olvasott. Voltunk, vagyunk persze ezzel így jó néhányan, bár nem számítunk funkcionális analfabétának. Csupán képtelennek bizonyulunk értelmesnek látszó, ám lényegileg értelem nélküli szövegek felfogására. Naponta tucatnyi ilyen kerül elénk: hivatalos határozat, használatai utasítás, gázművek tájékoztatója fogyasztói jogainkról és kötelességeinkről stb. Így hát nem ártana, ha a felmérések nemcsak a mi, hanem a szövegírók értelmi képességét is vizsgálnák.
De most és itt nem erről kellene beszélni. Jászó Anna főiskolai tanár évtizedek óta magyarázza, hol rontottuk el. Melyek azok a neuralgikus pontok, amelyeket meg kellene gyógyítani, hogy ismét tudjanak és talán szeressenek is olvasni fiaink és lányaink, ne munkának, hanem mindennapi táplálékuknak tekintsék a betűt, a könyvet. Azt mondja Jászó: elnémult az iskola, a gyermeket magára hagyja a tanító a szöveggel, a feladattal, így nem is tudja ellenőrizni, a diák tippel-e csak, amikor öszszeköti a képet a hangképpel, vagy tudatosan cselekszik. Drasztikusan csökkent az elmúlt évtizedekben az anyanyelvi (beszéd, írás, fogalmazás) órák száma – hiába, kell a hely az informatikának meg az angolnak. (Vajon miért és hogyan tanul angolul az a gyermek, aki még magyarul sem tud?) És végül, de nem utolsósorban a modernizálás jegyében bevezették a magyar iskolákban a szótagoló helyett a szóképes olvasást, ami végül is sikeresen küldte padlóra a népességet. Aki minderről többet kíván megtudni, valamint meg akarja ismerni a magyar oktatás a mostaninál szebb időszakait, olvassa el Adamikné Jászó Anna Az olvasás múltja és jelene című könyvét, melyben a szerző összefoglalja mindazt, amit e tárgykörben az elmúlt évtizedekben megtudott és kigondolt. Ajánlott irodalom azoknak a tanítóknak is, akiknek a jelenlegi liberálreformer oktatásügy azt próbálja elmagyarázni, hogy az alapkészségeket nem jól, hanem sokáig kell tanítani, négy helyett például hat évig. Mintha a mi gyermekeink gyengeelméjűbbek lennének, mint a nagyszüleik.
Említendő e tárgykörben még egy könyv, Horváth Zsuzsanna és Felvégi Emese gyűjteménye. Címe kicsit meglepő: Még mindig tudok olvasni! A szövegek mellé kérdéseket is illesztettek a szerzők, melyek segítségével a könyv használója felmérheti, mennyit sikerült felfognia az olvasottakból. Csak ne érje csalódás!
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
