A maszkok mögött

Fodor Gábornak ahhoz, hogy pártelnök legyen, hasonló bravúrt kellene véghezvinnie az úgynevezett SZDSZ ma kezdődő tisztújító küldöttgyűlésén, mint amit még 1991-ben Tölgyessy Pétertől vagy 2004-ben a kormányfőjelöltségre aspiráló Gyurcsány Ferenctől láthattunk. Ő is pártja elitjével és holdudvarával dacolva próbál többséget szerezni a küldöttek körében. Fájdalom, az ő szellemi hátországa – így Kis János is – jórészt elhagyta már a pártot. Ennyiből is látszik, Kóka János kudarca vaskos meglepetésnek számítana.
Kóka és Fodor küzdelmét szokás a sikeres és a hiteles személyiség párbajaként ábrázolni. Ideje hát a maszkok mögé pillantani. A szabad demokraták soraihoz nemrég csatlakozó, a kormányba a miniszterelnök ajánlásával bekerülő gazdasági miniszter valóban mintha egy szcientológiai kézikönyvből lépett volna elő. A sikeresség receptjét kínálja mindannyiunknak, a mi hibánk, ha nem tudjuk megtanulni. Kóka János sikeres üzletember, de nem a Ronald Reagan-i konzervativizmus self-made manje: felemelkedését leginkább a szabad demokrata kézben valóban ésszerűtlenül működő államnak, a Magyar Bálint-féle oktatási tárcából fújt hátszélnek köszönhette. Ám a politikában nem tudott eredményt felmutatni: kormánytagként oroszlánrészt vállalt a költségvetési, gazdasági válság elmélyítésében, sokat tett az ország leszakításáért (munka helyett ő is végighazudta első kormányzati ciklusát: „dübörög a gazdaság”, „minket irigyel fél Európa”), a választásokon pedig roppant erőforrásokat mozgósítva sem tudta bevenni a budai Várat. Leginkább otromba és szerencsétlen nyilatkozataival (lásd békák esete a lecsapolt mocsárral) keltette fel a közfigyelmet. Nála nincs értelme a hitelesség kérdését boncolgatni, ahogy Fodor Gábornál sincs a sikerességét. Fodor a korai Fidesz egyik emblematikus figurájaként a magyar politika reménysége, a népszerűségi listák élmezőnyében villogó politikus volt. Aztán pártot váltva nagyot bukott mint oktatási miniszter, hogy mostanáig az „SZDSZ” örök elégedetlenjének szerepét játssza. Számára a mostani az utolsó lehetőség a nagy kiugrásra. Az, hogy a párt morális és intellektuális leépülését színről színre megjelenítő Kuncze Gábor belső ellenzékének vezéralakja volt, a hitelesség képzetét erősíti. Csakhogy ő is asszisztált a Medgyessy–Gyurcsány-kormányok minden, a liberális demokráciát szisztematikusan leépítő intézkedéséhez, ő is bizalmat szavazott a hazug kormányfőnek, s finoman szólva nem ment szembe a baloldal nagy idegengyűlölő kampányával („23 millió román”) sem.
A szabadságpárti, a ’89-ből nem engedő magyarok túlnyomórészt a mai demokratikus (a gyurcsányi papagájkommandó szerint: radikális) ellenzéket támogatják. Ők jól tudják, nem az az elnökválasztás tétje, hogy az úgynevezett SZDSZ visszatalál-e rendszerváltó önmagához, kilép-e a koalícióból, vagy középpártként mindkét nagy erő irányában koalícióképes lesz-e. Ilyen, a belpolitikai erőteret átrendező változásra belátható időn belül botorság számítani. Azt se feledjük, mindkét jelölt „reformpárti”. A különbség közöttük innen nézve annyi, hogy bár mindkét csoport cselekvését gúzsba köti az Orbán-fóbia, a Kóka-pártiak szó szerint minden eszközt felhasználhatónak gondolnak a „maradi populisták” visszatérése jelentette „veszély” elhárítására, míg Fodorék talán nem. Ha a Gyurcsány-klón Kóka nyer, megtapasztalhatjuk, van még hova süllyednie a Gergényi-kitüntetés után az egykori rendszerváltó néppártnak, s a közvagyon fosztogatása (lásd Hankook-botrány!) is új lendületet kap. A liberális identitás roncsaiba kapaszkodó, jogvédő imázsú Fodortól minimum a szinten tartást remélhetjük. Esetleg egy kicsit többet is. Micsoda izgalmak!