A Pentagon nem érti Moszkva hangoskodását

Marshall Billingslea
Meghökkentők az európai rakétavédelmi rendszerről a Cseh Köztársaság és Lengyelország, valamint az Egyesült Államok által folytatott megbeszélésekre adott orosz reakciók. Az elmúlt napok retorikájának egy része – mint például Igor Hvorov vezérőrnagy durva fenyegetése múlt hétfőn, hogy bombázóikat európai rakétavédelmi célpontokra irányítják vagy más orosz tisztségviselők célzásai arra, hogy kivonulnak az 1987-es INF-szerződésből (amely betiltja a rövid és közepes hatótávolságú nukleáris rakétákat) – visszalépés a múltba, és múltnak is kell maradnia.
Moszkvának tisztában kell lennie azzal, hogy a javasolt védelmi berendezések a növekvő iráni fenyegetésre fokuszálnak. Az orosz védelmi tervezők egészen biztosan ismerik az esetleges telepítés fizikáját és földrajzát, és tudják, hogy egy délre néző cseh radar és 10 elfogó Lengyelországban semmilyen veszélyt nem jelent az oroszok többezernyi robbanófeje elrettentő erejének hitelességére. Fizikailag lehetetlen lenne, hogy a lengyelországi elfogók elkergessék az Észak-Amerikára irányított orosz interkontinentális ballisztikus rakétákat. Ezek az orosz rakéták túl gyorsan mozognak, és a védelmi elfogók ilyen „kergetőzésben” nem tudnának nyerni.
Szintúgy nem lennének képesek elég gyorsan előjönni a silóikból ahhoz, hogy megvédjék Európát egy orosz rakétatámadás ellen, még akkor sem, ha a radar abba az irányba nézne, amely helyzet viszont nem fog előállni. A radar nem lenne képes időben észrevenni az érkező orosz rakétákat és – megint csak – vesztésre ítélt versengésbe hajszolná az elfogókat. Más szóval, a Lengyelországba és a Cseh Köztársaságba javasolt rendszert teljesen egyértelműen arra tervezték, hogy Irán, és nem Oroszország ellen nyújtson védelmet. Efelől semmi kétség.
A NATO országaitól eltérően, amelyek még rakétavédelmük kifejlesztésének korai szakaszában tartanak, Oroszországnak már régóta van antiballisztikus rakétavédelme fővárosa számára, és ennek fényében az orosz tiltakozások még zavarba ejtőbbek. Mi több, a Kreml intenzív együttműködést folytat a NATO-val a hadszíntéri rakétavédelem területén.
A NATO-szövetség és Oroszország komplex modellezéseket és szimulációkat folytatott le, amik által sikerült erősíteniük mindkettejük megértését arra vonatkozóan, hogyan védekezzenek rövid hatótávolságú rakéták ellen. A NATO– Oroszország Tanács keretében több ízben tartottak közös hadgyakorlatokat, és kifejlesztették azokat a parancsnoki és ellenőrzési mechanizmusokat, amelyekre szükség van egy támadás elleni közös védekezéshez – az orosz csapatok a NATO-erőkkel együtt dolgoznak. Mi több, a NATO következetesen nyitva tartja azt a lehetőséget, hogy Oroszország még intenzívebben vegyen részt a rakétavédelmi munkában. Az elmúlt napok retorikájától eltekintve, ez nem ellenséges viszony, hanem rendkívül pozitív, baráti kapcsolat.
A fenti okok miatt az ember úgy gondolná, hogy a Cseh Köztársaság, Lengyelország, valamint az Egyesült Államok megbeszéléseiben szereplő rakétavédelmi rendszert senki nem vitatja és mindenki, beleértve Oroszországot is, üdvözli. Irán nukleáris ambíciói, ellenszegülése az ENSZ Biztonsági Tanácsának (melynek Oroszország állandó tagja), kapcsolódva agreszszív rakétakísérleti programjához és egy többtonnás rakétával végrehajtandó „műholdfelbocsátásra” vonatkozó terveihez kényszerítő oknak tűnnek arra, hogy több ország működjön együtt egy ilyen védekezésben.
Nem feledhető el továbbá, hogy Irán már rendelkezik csekély számú ballisztikus rakétával, amelyek képesek eltalálni néhány NATO-tagot, és világos, hogy olyan képességre szeretne szert tenni, amellyel egész Európát és Észak-Amerikát célba tudná venni. Iránnak sietős nukleáris programjához kapcsolódó rakétaambíciói is eléggé aggasztóak. Ám Teherán agresszív viselkedése még sokkal nagyobb aggodalomra is okot ad.
A múlt nyáron a Hezbollah terroristaszervezet Irán által neki juttatott rakéták zárótüzét kezdte zúdítani izraeli városokra. Hathatós bizonyítékaink vannak arra nézve, hogy fejlett fegyverekkel látja el a terroristákat Irakban; bizonyítékaink a felkelők raktáraiban lefoglalt iráni gyártású, szofisztikált robbanóanyagoktól aktív iráni résztvevők konkrét elfogásáig terjednek.
Napjainkban gyúlékony elegygyel nézünk szembe: Mahmúd Ahmadinezsád elnök és az ő Izrael- és Nyugat-ellenessége; az iráni hadsereg egyes elemei által terroristacsoportoknak nyújtott támogatás; és a már működő nukleáris centrifugák és a nukleáris kísérletek. Kell ennél jobb okok csokra ahhoz, hogy baráti országok szorosan együttműködve hatékony védelmet építsenek ki lakosságuk számára?
A megbeszélések tárgyául szolgáló rendszer szépsége tervezett képességeiben, apró lábnyomában és telepíthetőségének gyorsaságában rejlik. A vonatkozó technológia már bizonyított, és le van tesztelve. Ami azt illeti, az Egyesült Államok már telepített ilyen rendszert Észak-Korea ellen. Ugyanaz az alapvető megközelítés – egy radar megépítése, egy maroknyi elfogórakéta telepítése és a rendszer bekapcsolása egy olyan kommunikációs hálózatba, amelynek része több más NATO-szövetséges – meg fogja védeni Európát és növeli Észak-Amerika védelmét a Közel-Keletről érkező hosszú hatótávolságú rakétatámadások ellen.
A második előnye az, hogy az Európa fölötti pajzs továbbra is fenntartja és erősíti a szövetségi szolidaritást a valós és növekvő fenyegetéssel szemben. Mint a NATO főtitkára, Jaap de Hoop Scheffer több ízben rámutatott, a szövetség védelmének „oszthatatlannak” kellene lennie. Az jó dolog, hogy némely szövetséges, például az Egyesült Államok már rendelkezik rakétapajzzsal. De miért ne nyújtanánk ilyen védelmet minden NATO-partnernek?
Miközben a NATO rengeteg időt és energiát fektet olyan terv kidolgozásába, amellyel megvédené az európai kontinenst mindenfajta rakétatámadás ellen, ez idáig, saját döntése alapján, csupán a rövidebb hatótávolságú fenyegetésekre összpontosított. A nemrégiben Rigában tartott csúcson a NATO aláírta az első dokumentumot, rövidebb hatótávolságú rakéták elleni (amilyenek már szerepelnek Irán leltáraiban) robusztus, mobil védelemről. A tágabb cseh–lengyel–amerikai kezdeményezés, habár nem NATO- program, mégis kitölti a hosszabb hatótávolságú fenyegetések ellen fennmaradó rést a képességekben. Amikor ez integrálódik a NATO rakétavédelmi programjaiba, valóban „réteges” védelmet fog biztosítani Európa számára.
A politikai döntéshozóknak, ahelyett, hogy a rakétavédelmet illetően bokszmeccsekbe bocsátkoznak, inkább alaposan szemügyre kellene venniük a valós biztonsági fenyegetést: az Iránhoz és Észak-Koreához hasonló lator rezsimek magatartását. Irán esetében Oroszország választhatná azt, hogy döntő szerepet játszik, és elzárja az aggodalmat keltő nukleáris programok áramoltatását és továbbra is jelzi eltökéltségét az ENSZ Biztonsági Tanácsa révén.
Minden nemzetnek elidegeníthetetlen joga, hogy megvédje magát. Ami azt illeti, ez demokratikus kormányoknak kötelessége. Orosz segítséggel biztosíthatnánk, hogy nem a rakétavédelem az Irán elleni védekezés utolsó és egyetlen vonala.

Marshall Billingslea, a NATO volt főtitkárhelyettese és a NATO–Oroszország Tanács hadszíntéri rakétavédelemmel foglalkozó ad hoc munkacsoportjának volt elnöke