Aranyváró Ausztráliában

Mindenki a magyarországi forradalomra és a szuezi válságra figyelt az 1956-os melbourne-i olimpia ideje alatt, Ausztrália túlságosan is távol volt az eseményektől. Szívós István csak az utolsó pillanatban tudta meg, hogy utazhat, így kapualjból kapualjba menekülve jutott el a vízilabdások gyülekezőhelyére. Aztán, mint várható volt, a csapat nagyot alakított: megnyerte az aranyat. Öt évtized múltán a bajnok unokája, Szívós Márton visszatér Melbourne-be, a holnap kezdődő világkupára, ahonnan a magyar csapat ezúttal sem szívesen jönne haza a legfényesebb érem nélkül.
Ifjabb Szívós István nyolcévesen még keveset értett abból, ami 1956 őszén a pesti utcán zajlott. Látta sírni édesanyját, amikor apja elindult az olimpiára, tudta, hogy nem mehet ki az utcára, házuk pincéjében azonban biztonságban volt, reggeltől estig csak játszott, sakkozott társaival. A Corvin közhöz közeli lakásukat szétlőtték, úgyhogy három hét múltán a család úgy döntött, jobb lesz, ha zuglói menedékhelyükre költöznek át. István ekkor látta csak, hogy élete színtere: a Nagykörút, az Üllői út romokban hever. Később hallott arról is, édesapja az életét kockáztatta, amikor a hívásnak eleget téve elindult Ausztráliába, hogy aztán csapatával újból megnyerje az aranyat Magyarország számára.
A világversenyen összesen száztizenegy magyar sportoló vett részt, s dacára az itthoni eseményeknek, kilencszer álltak fel a dobogó legfelső fokára, ami hatalmas eredmény.
Bár a család több rokona is az ötödik kontinensen élt, Szívósék nem gondoltak arra, hogy elhagyják az országot. Pedig idősebb Szívós István akkoriban még nem feltételezhette, hogy egyszer gyermekéből is a magyar sport büszkesége válik, hiszen a fiú úszni is csak tizenkét évesen tanult meg nagy nehezen.
– Eltört a karom 1963-ban, s azt mondták, az úszás a legjobb gyógymód a teljes gyógyuláshoz. Nem sokkal később már védőként játszottam, az első gólom után pedig nem volt megállás, elmentem centernek – emlékezik vissza az ifjabb István, aki végül négyszer is tagja lehetett az olimpiai csapatnak. Ma viszont már fiáért izgul, hiszen Márton visszatérhet oda, ahol nagyapja egyszer csapattársaival már csodát tett.
Persze a legifjabb Szívós számára sem vezetett egyenes út a vízilabdáig, István sem akarta, hogy fia kényszernek érezze a hagyomány továbbvitelét. Megtanult úszni, de a család akkor sem bánkódott igazán, amikor inkább a focipályát választotta. Márton labdarúgó-karrierje azonban nem tartott sokáig. Mint meséli, nem tetszett neki a közeg, úgyhogy visszament az uszodába.
– Édesapám nagyon elismert ember a sport területén, mégis háttérbe szorította saját karrierjét, hogy engem segíthessen – mondja.
Szívós Márton a napi két edzés mellett mostanában igencsak elfoglalt volt, az elmúlt időszakban nemcsak a Volvo-kupáért, hanem a március 18-i világbajnokságra utazó csapatba kerülésért is folyt a harc. Délelőtt három és fél, délután két és fél órás edzésen vett részt, úgyhogy a családban nem volt idő arra, hogy átbeszéljék, mi történt jó ötven esztendeje az olimpián. Márton elárulja azt is, csapatán belül a nagy nemzetközi megméretések előtt egészséges verseny folyik, hogy ki utazzon, de jó társaság jött össze, senki sem tesz keresztbe a másiknak. A legifjabb Szívós nagy álma természetesen az olimpiai arany. Ha a magyar vízilabda nyer, az a sportág egészére kihat, abból mindenki profitálhat, vélekedik Szívós Márton, aki Melbourne-ről szólva is csak annyit mond: „nem szeretek második lenni”.