Asszonyok órája

Hatvankét esztendővel a második világháború befejezése után is időszerű a menekülés és a száműzetés problematikája – hangoztatta a német kormány nevében Bernd Neumann kulturális államminiszter azt követően, hogy az ARD közszolgálati televízió Menekülés című, két részben sugárzott filmje csaknem huszonhárommillió nézőt vonzott a képernyők elé. A nemzetiszocialista múlt átvilágításának rendszeresen visszatérő tematikája – a tettesek és az áldozatok sorsának összevetése – hat évtized elmúltával is tabu téma, ideológiai interpretációk melegágya, illetve muníció a politikai viszályok esetén. A különböző érdekek és magyarázatok labirintusában Kai Wessel rendező a harmadik birodalom összeomlásának legkínzóbb szenvedéseit elviselő népcsoport kálváriájára összpontosítja figyelmét: „Háborúk során senki sem kénytelen elviselni olyan fájdalmakat, mint a hatalomért és uralomért folytatott harc leggyengébb láncszeme, a civil lakosság!” Alkotása a ma Lengyelországhoz tartozó hajdani német területek – Kelet-Poroszország, Pomeránia, Szilézia – menekültjeinek állít emléket. Főszereplőinek útját a személyes érzelmek nosztalgiája lengi körül.
A német közszolgálati tévéállomások érdeme, hogy a Meneküléssel párhuzamosan történelmi dokumentumokkal, stúdióbeszélgetésekkel (Hitler utolsó áldozatai, A nők menekülése, Menekülés, száműzetés – kibékülés?, Hitler hasznos ideáljai) gondoskodnak az idevágó történelmi múlt felidézéséről, nyújtanak magyarázatot az ok-okozati összefüggésekre.
Kelet-Poroszországban egy vidéki nemesi kúrián, Mahlenberg gróf birtokán kezdődik a száznyolcvan perces melodráma. A család tagjai vagy elkötelezett fanatikusai, vagy kritikus szemlélői a germán felsőbbrendűség hitleri téveszméjének. A lány, Lena (Maria Furtwängler) ez utóbbiak közé tartozik, védelmébe veszi a hozzájuk vezényelt hadifoglyokat és kényszermunkásokat. Vonzódása a francia fogoly, François iránt adja a film – végül beteljesületlen – félénk szerelmi kapcsolatát.
A szovjet hadosztályok 1944 őszén átlépik a birodalom határát. A rohamosan közeledő keleti front felkészületlenül éri a lakosságot. A náci vezetők az „Endsieg” hangoztatásával megtiltják a menekülést, a hadsereg semmiféle előkészületet sem tesz a lakosság evakuálására. A Vörös Hadsereg brutalitásáról érkező hírek arra késztetik Lenát, hogy a cselédekből, földmunkásokból, azok gyermekeiből, aggokból, hadifoglyokból és kényszermunkásokból összeállított kocsikaraván élén elinduljon nyugatnak. Apja, az öreg gróf közli vele: „Ez az asszonyok órája!” – az oroszoktól való félelem hatására előbb a kutyáit lövi agyon, majd önmagával is végez. Ettől kezdve a népvándorlás drámai képei uralják a filmet. A menet átéli azt a tragédiát, amelyen a világháború befejező szakaszában és azt követően összesen tizennégymillió német esett át. A szervezetlenül visszavonuló Wehrmacht-alakulatok járatlan mellékutakra szorítják a menekülőket, a mélyrepülésben érkező szovjet vadászgépek gépfegyverei sorozatosan tizedelik a védtelen civileket. Csikorgó hideg, éhség, félelem, erőszak kíséri a ponyvás szekereket, a sebtében összeszedett cókmókjukat cipelő, kerékpárt és babakocsit toló embereket. A kiszámíthatatlan jövőért, a menekültekért felelősséget vállaló Lena a „jó ember” pozitív képviselőjeként vezeti a rábízottakat délnek, Bajorország felé, dacolva a könyörtelen téllel. Az életveszélyes bonyodalmak arra késztetik, hogy lemondjon szerelméről, és a francia férfit elküldje maga mellől.
A „rossz ember” típusainak bemutatásánál a film igyekszik kiegyensúlyozott képet festeni: az előrenyomuló Vörös Hadsereg fosztogató, nőket megerőszakoló katonái mellé állítja a nem kevésbé brutális Wehrmacht egyenruhásait, akik hasonló könyörtelenséggel végeznek foglyaikkal és az elfogott dezertőrökkel. A Lena irányította menekülők 1945 tavaszán célba érnek, és az amerikaik által megszállt bajor tartományban ismeretlen helyzettel, a gyerekkortól megszokott társadalmi rend totális összeomlásával találják szembe magukat. A röviddel azelőtt még megváltoztathatatlannak vélt szabályok szertefoszlottak. Mindenkinek új megoldást kell keresnie, a romokon új egzisztenciát kell felépítenie. Lena azzal a felismeréssel, hogy a kikényszerített népvándorlás hatására az emberek, akik származásuknál és szociális helyzetüknél fogva igen távol álltak egymástól, most mindannyian nincstelenné váltak, lemond családja kiváltságairól.
Így fogalmaz a Zeit című napilap a Meneküléssel foglalkozó cikkében: „Az elűzöttek fájdalmának átérzéséhez, megértéséhez hozzájárul a személyes szemszögből bemutatott történelem.” A karlsruhei egyetem történelemtudományi intézetének professzora, Peter Steinbach hangsúlyozza, hogy a film rámutat: a németek elüldözése annak a száműzetésnek a befejező fázisa, amelyről a nemzetiszocialista rendszer rasszista ideológiája gondoskodott.
A filmet kiegészítő dokumentumok emlékeztetnek a menekülők másik, a még szabad tengeri kikötők felé vezető útvonalára, újabb adatokkal gazdagítják a Nobel-díjas Günter Grass által a Rákmenet (2001) című regényben feldolgozott témát a Wilhelm Gustloff gőzös majd tízezer utasának tragédiájáról. Az oroszok elől páni félelemmel menekülők több százezres tömege hajókon igyekezett biztonságba jutni. E flottához tartozott a náci rendszerben nagy népszerűségnek örvendő Wilhelm Gustloff, amely békeidőben a Földközi-tengerre és a norvég fjordokhoz vitte pihenni vágyó utasait. 1945. január 30-án sebesültekkel és menekültekkel – túlnyomórészt gyerekekkel és fiatalokkal – a fedélzetén vágott neki a Kielbe, majd Flensburgba vezető útnak. Másnap az S–13-as szovjet tengeralattjáró kapitánya, Alekszandr Marinesko parancsot adott a csapatszállítónak vélt hajó megsemmisítésére. A tragédiát mindössze ezerkétszáz személy élte túl. A nyílt tengeren hasonló sors várt a Steubennel és a Goyával utazókra is.
A menekülést a száműzetés szakasza követte. A film második felében erre összpontosulnak a tévédokumentációk információi és adatai. Winston Churchill angol miniszterelnök, Harry Truman, az Egyesült Államok elnöke és a szovjet diktátor, Sztálin Potsdamban megegyezik Európa új rendjéről. A tárgyalóasztalra kiterített térképen óriási embertömegeket tologatnak jobbról balra, balról jobbra. Több mint nyolcmillió német kénytelen elhagyni az Oderától keletre eső szülőföldjét, helyüket a Szovjetunióhoz csapott Galíciából és Nyugat-Ukrajnából kitelepített ötmillió lengyel foglalja el.
Csehszlovákiából, Magyarországról, Romániából, Jugoszláviából további három és fél millió németet telepítenek ki. A német–lengyel viszonyt – a két ország EU- és NATO-tagsága ellenére – még mindig a fájdalmas örökség szélsőséges képviselőinek engesztelhetetlensége befolyásolja. A menekültszervezetek radikális szárnyának tagjai a Preußische Treuhandon, a követelésekkel foglalkozó magánirodán keresztül jogi megoldást keresnek javaik visszaszerzésére, kompromiszszumként esetleg jóvátétel kialkudására. E vágyálmok elfojtását Lengyelország a német kormánytól követeli, holott tudja: a politikai vezetésnek nincs lehetősége arra, hogy magánembereket regulázzon. A lengyel pártok – minden ellentét dacára – egy pontban azonos véleményt képviselnek: a Preußische Treuhand működése fenyegető provokáció. Erika Steinbach – az elűzöttek szövetségének elnök asszonya – a lengyel kormánypártokat a szélsőséges hazai neonáci erőkkel hasonlítja össze és leszögezi: „Angela Merkel közeledő gesztusait Varsó nem hajlandó figyelembe venni!”
Az ARD stúdióbeszélgetésére meghívott Marek Cickocki, a lengyel elnök tanácsadója szerint „a kérdés az, hogy tudunk-e egyáltalán közösen vitatkozni a történelmi múltról”. A Menekülés forgatókönyvét író Tatjana Dönhoff megjegyzi: „Velünk együtt Lengyelország is a közös Európához vezető úton halad. A személyes sérelmeket nem lehet összevetni!” Sötét alagútban halad továbbra is a mindkét nemzet számára egyaránt fájó múlt feldolgozása. Varsó és Berlin kapcsolatainak alakulását inkább az egyszerű polgárok körében lehet biztatónak tekinteni, messze a politikai csatározások színhelyeitől. Az apró felső-sziléziai falu, Zakrzów – a hajdani Sakrau – lakói a tíz évvel ezelőtt Vesztfáliából idetelepült és azóta négyszáznegyven hektáron gazdálkodó Siegmund Dransfeldet választották meg polgármesternek. Megbízatása nóvum: ő Lengyelország első külföldi állampolgárságú polgármestere. Ráadásul német. Annak ellenére, hogy ezen a vidéken már 1921-ben fegyveres összecsapásokra került sor német és lengyel nacionalisták között. Most békésen él egymás mellett a két népcsoport. Követendő példaként, hitelt adva a polgármester meggyőződésének: „A határok és a gyűlölet csak a megsemmisüléshez vezethetnek.”