Az elherdált bizalom

Ez meg minek kellett? – adódik a kérdés annak láttán, ahogy a kormány viselkedett az utóbbi két hétben a Gyurcsány-csomag egyik új adója körüli vitában. Ismeretes: az Alkotmánybíróság (AB) nemrég újabb lyukat ütött a megszorítások tavaly ősszel nagy kapkodással összefont hálóján, és – mivel a taláros testület semmissé nyilvánította a köznyelven csak elvárt adónak nevezett minimum társasági adót – a céges házipénztárak mellett a veszteséges vállalkozásokat sem sikerült az adóprés alá terelni. Bár a két adónemért nyilván kevesen hullatnak krokodilkönnyeket, az talán leszögezhető, hogy az eset igencsak kínos és szomorú, a Magyar Köztársaság kormánya ugyanis egyetlen adónem egyelőre sikertelen bevezetése során minimum háromszorosan járatta le magát.
Először is, a második Gyurcsány-kormány az utóbbi hetekben végzetes csapást mért arra a már régóta csak pislákoló reményre, hogy a kabinet valamennyire mégiscsak tudja, mit csinál. Sokaknak nem új a felismerés, hogy súlyos gondok vannak a kormányzóképesség körül, az viszont még számukra is meglepő lehet, hogy a kabinet nem csak azokon a területeken fut bele súlyos pofonokba, ahol valóban sok évtizedes rögöket és görcsöket kell(ene) feloldani. A kormány immár arra is képtelennek tűnik, hogy saját hatáskörében érdemi és jogszerű lépéseket tegyen. Mondjuk az adózás területén. A követendő gyakorlat ugyanis igen egyszerű: kell a sok bevétel – hogy mire, az Balatonőszöd óta már a baloldali szavazók előtt sem lehet titok –, s mivel más nem jut a döntéshozók eszébe, mint az adóemelés, összetákolnak néhány új szabályt, többségük birtokában kényelmesen megszavaztatják az Országgyűléssel, kihirdetik, és 45 nap múltán már hatályba lépett. Ennyi. A folyamat minimális kifinomultságot sem igényel, ilyen módszerekkel egy közepes méretű uborkagyár is elirányítható. (E hasonlat nyilván elnyeri a hazánkat folyton részvénytársaságnak nevező gazdasági miniszter tetszését.) Az AB legutóbbi néhány döntése – egyebek mellett a minimum társasági adó és a házipénztáradó semmissé nyilvánítása – azonban arra utalnak, hogy az MSZP-s és SZDSZ-es vezetés számára már ez is erőn felüli feladat.
Ám mindez, a szakértelem és odafigyelés hiánya talán még megbocsátható lenne – igaz, csak a kabinet önkéntes távozása után. Ám úgy már nehéz szemet hunyni a kormány botladozása felett, hogy a kabinet kizárólag az önfejűségének köszönheti, hogy használhatatlan jogszabályokat készít. A vállalkozásokat képviselő kamarák és szervezetek ugyanis már tavaly világossá tették, hogy a szükséges reformok érdekében készek kivenni részüket a növekvő terhek viseléséből, és emellett számos javaslatot tettek le a kormány asztalára az állami bevételek növelésére, a valóban csak papíron veszteséges vállalkozások kiszűrésére és az adófizetők körének szélesítésére. Ezek az ajánlások azonban minden esetben a pénzügyi tárca József nádor téri épületének egyik kukájában végezték, ahogy azok a figyelmeztetések is, amelyek aggályosnak bélyegezték bizonyos új adónemek bevezetését. A gazdasági szervezetek ugyanis azt is időben jelezték, hogy gondok lehetnek a házipénztáradó és az elvárt adó szabályozásával.
Hiába derült azonban ki, hogy a kamarákat nem önző érdekek, hanem egészséges jogérzékük vezérelte, amikor éles kritikával éltek. A baloldali kabinet változatlanul ellenségének tekinti a magyar vállalkozásokat és cégeket – ahogy valójában az egész magyar társadalmat és nemzetet is –, és csak a ki kit győz le logikáját ismeri. Jól példázzák ezt az AB-döntés utáni kormányzati megszólalások és lépések. A taláros testület határozatát ugyanis felháborodással és gőggel fogadta a baloldali hatalmi elit. És olyan lépésre ragadtatta magát, ami már a óvodában is kicsit égőnek számítana. Bejelentették ugyanis, hogy az AB-döntés ellenére mégiscsak behajtanák a jogszerűtlen adót arra a két hónapra, amikor – vélhetőleg oda nem figyelésből – az még hatályos maradhatott. Ha az óvó néni éppen nem figyel oda, még gyorsan bosszút állunk azért a sérelemért, amit amúgy csak saját magunknak köszönhetünk. Enynyit a jogállamról, a jogbiztonságról meg egyéb magasztos eszményekről. Aztán a miniszter urak csak lehiggadtak, és belátták, amit az adózók többsége már a határozat kihirdetésekor tudott: nincs jogszerű mód a kéthavi adóteher bevasalására. No nem baj, akkor új adót kaptok a nyakatokba – futhatott át Veres János pénzügyminiszter agyán, aki – köztudomású – korábban számtalanszor szavát adta: az ingatlanadón kívül ebben a ciklusban már nem vezetnek be új közterheket. Hát ennyit a szavahihetőségről és a következetességről. Ám az, hogy az elmaradó bevételeket pontosan hogyan, milyen formában is pótolja a magát és az országot szűk pénzügyi keretek közé szorító kabinet, egyelőre szintén talány. – A kormány nem úgy számol, hogy a korábbi döntéseivel kapcsolatos pereket bizonyosan elveszíti – vetette oda egy minapi tájékoztatón válaszul Veres János. E kijelentésével pedig azt is bebizonyította: minimális felelősséget sem érez azért, hogy a saját tárcájánál kérészéletű szabályok készülnek.
Pedig ez így tényleg senkinek nem jó. A kormány nem lehet biztos a bevételi tervek teljesülésében, a cégek néhány hónapra előre sem számolhatnak, az állam és a magánszféra viszonya soha nem látott mélységekbe zuhan, a jogbiztonság pedig már tényleg csak a tankönyvekben lelhető fel, a mindennapi életben semmiképpen sem. Ám úgy tűnik, a jelenlegi vezetők számára nincs más út. Párbeszéd, mások véleményének figyelembevétele, az érintettek bevonása a döntések előkészítésébe? Az Új Magyarország a jelek szerint nem ezekre az értékekre épül. Az egykoron a diktatúrát kiszolgáló mai hatalmasok csak egy közlési formában járatosak: a diktátumokban.
Persze felvetődik az is, hogy a párbeszéd és a körültekintés hiányára nem ad-e magyarázatot az a mondás, miszerint mindenki magából indul ki. A gazdasági szervezetek ugyanis régóta sérelmezik, hogy a kormány minden vállalkozóban, minden adózóban eleve csalót és ügyeskedőt lát. Az a kormány, amelynek jó néhány minisztere és vezetője korábban hasonló módon szerezte meg saját vagyonát, majd – ennek segítségével – mostani hatalmát. Az, hogy valakit ne csak a saját érdeke vezéreljen, hanem néha a köz, az ország, a nemzet javát is figyelembe vegye, nyilván naivitás, esetleg hiteltelen képmutatás a mai hatalmasok szemében. Ez akkor is nagyon szomorú, ha részben jogosak az előítéletek. Nehéz és felesleges lenne ugyanis tagadni: sok vállalkozó valóban azon dolgozik, hogy több millió forintos jövedelmét valamiképp lepapírozza, és biztos helyre menekítse a figyelő szemek elől. Az élet minden területén tetten érhető a morális válság, aminek a gyökere minden bizonnyal fél évszázaddal ezelőtti eseményekre nyúlik vissza, és amit a jelenlegi kabinet csak tovább mélyített s mélyít az ellentétek szításával.
Talán nem túlzás kijelenteni: ez a kormány nem lesz képes kivezetni Magyarországot a válságból. Nem azért, mert nekünk nem tetszik, amit csinál. S nem is azért, mert a megszorítások okozta elkeseredés hullámverésébe szükségképpen beleremeg a vörös–kék koalíció. Hanem azért, mert minimális bizalom nélkül egyetlen emberi közösség sem működhet. Reméljük, idővel még a választások eredményét maximálisan tiszteletben tartók, a napi politikát kerülők is rádöbbennek: a bizalmat helyre kell állítani.