Az integráció katolikus gyökerei

Miközben az európai integráció kezdeteként számon tartott, az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó római szerződés 50. évfordulóján az EU tagországainak állam- és kormányfői Rómában, majd Berlinben a pezsgőspoharak sűrű emelgetése mellett diadalittasan ünnepelték nagy projektjüket, az EU-t és persze önmagukat, nagyvonalúan elfeledkeztek arról, hogy az integráció egy olyan erőnek köszönheti megszületését, amely szembe mert menni az ötven évvel ezelőtti hivatalos európai politikai irányvonallal. Egy olyan erőnek, amelynek gyökereit sem az EU alkotmányos szerződésébe, sem az azt kiváltani szándékozó berlini nyilatkozatba az unió vezetői nem kívánták belefoglalni. Ezt az erőt az európai katolikus politikai szervezetek jelentették.
Európa, amely évszázadokon át vezető szerepet játszott a világpolitikában, az 1900-as évek elejére az országai között folyamatosan jelenlévő konfliktusok hatására elveszítette erejét, és a hanyatlás jól látható jelei kezdtek mutatkozni rajta. A belső ellentétek az I. világháborúba torkollottak, ám a négyévi esztelen gyilkosság sem hozta meg az esélyt a megbékélésre. Új jelenségnek számított, hogy 1917-ben a két későbbi szuperhatalom, az Egyesült Államok és Oroszország katonailag és politikailag is beavatkozott Európa ügyeibe a béketárgyalásokra tett javaslataikkal. Thomas Woodrow Wilson és Lenin egyaránt idejétmúltnak tartotta a nemzeti alapú európai rendszert. Az USA az európai hatalmak megbékélési szándékának hiánya, a Szovjetunió pedig saját új rendszere megszilárdításának gondjai miatt fordított hátat az öreg kontinensnek. A nemzeti ellentétek továbbélése újabb világháborút eredményezett, amelynek végén azonban már az USA és a Szovjetunió hozta meg a valódi döntéseket Teheránban, Jaltán és Potsdamban Európa jövőjéről.
Már a világháború utolsó éveiben nyilvánvalóvá vált, hogy az USA domináns szerepet kíván magának a nemzetközi gazdaságban, ezért nem tűr semmiféle tömbösödést. Az amerikai politika akkori irányítói, R. McCloy, J. Stimson és legfőképp A. Harriman szerint ha bármelyik európai ország hatalomra tesz szert a kontinens felett, az automatikusan veszélyt jelent az Egyesült Államokra nézve. Amennyiben az európai országok között erőegyensúly alakul ki, akkor egyiknek sem futja az erejéből az amerikai érdekek megtorpedózására a világ valamely pontján. Washington azóta sem változtatott ezen a tézisén, ezért nem nézné jó szemmel az unió esetleges megerősödését. Az amerikai Európa-politika napjaikban az, hogy az EU-t mint szervezetet negligálja, míg tagországaival egyenként alakítja ki érdekeinek megfelelő kapcsolatait. (Jó lenne, ha a magyar jobboldal transzatlantistái ezt a tényt figyelembe vennék politikájuk megfogalmazásakor.)
Az USA a II. világháborút követően egyetlen európai országot fogadott volna el az európai integráció vezetőjeként, Nagy-Britanniát. Csakhogy az angolok nem kívántak föderációt. A világhatalmi szerepüket elveszítő britek ugyanis képtelenek voltak elfogadni a különleges helyzetű középhatalmi státust. A világégés idején a németekkel kollaboráló franciákat a háborúban részt vevő nagyhatalmak nem tekintették egyenrangú szövetségesnek. Ennélfogva Franciaország minden olyan európai rendezési tervet támogatott, amitől nagyhatalmi álmainak visszatérést remélhette.
A II. világháborút követően az európai politikusok nem kívántak visszatérni azokhoz az intézményekhez, politikákhoz, ideálokhoz, amelyek a fasizmus kialakulását lehetővé tették. Új megoldást kerestek, mai szóhasználattal azt mondanánk, a súlyozott együttműködés formáját. Ezt a hidegháború kibontakozása, a szovjet blokk megerősödése elleni védekezés kialakításának igénye követelte meg elsősorban. 1948-ban, a prágai kommunista hatalomátvételt követően született meg az úgynevezett brüsszeli öthatalmi megállapodás, ami regionális együttműködési szerződés és kölcsönös segítségnyújtási paktum is volt egyben. Ez a szerződés készítette elő a NATO létrejöttét, aminek következtében Nyugat-Európa és az USA immár közös biztonságpolitikai térséget alkotott.
Nyugat-Európának azonban nemcsak katonai, hanem politikai egységre is szüksége volt. A világháború ellenállási mozgalmaiból kinőtt pártok és szervezetek nagy része a nemzetállami kereteket meghaladó eszmét, a föderalizmust tűzte zászlajára. E szervezetek a harmadik erő Európája politika mellett érveltek, ami egyet jelentett az egyenlő távolságtartással a Szovjetuniótól és az Egyesült Államoktól. A harmadik erő koncepcióját kidolgozó katolikus politikai mozgalmak, amelyek élesen elhatárolódtak a liberális és a kommunista-szocialista irányvonaltól egyaránt, úgy gondolták, Európának lehetősége nyílt arra, hogy egyesítse az amerikai demokrácia és a szocialista gazdaságmodell előnyeit.
A katolikus mozgalmakra épülő kereszténydemokrata pártok igen nagy erőt képviseltek Franciaországban, Olaszországban, az NSZK-ban és Ausztriában. Először a katolikus mozgalmak koordinálták tevékenységüket európai szinten. 1945-ben Brüsszelben újraindult a Keresztény Szakszervezetek Nemzetközi Szövetsége, 1947-ben kilenc európai párttal megalakult a Nouvelles Équipes Internationales, 1948-ban pedig a keresztény-szocialista szervezeteket összefogó Christlichsoziale Vereinigung. A föderalizmus kérdésében a kereszténydemokrata mozgalmakat támogatták a szocialista pártok is! Az egységes Európáért küzdő mozgalmakat az 1947 decemberében létrejött Movements for European Unity fogta öszsze, amelynek vezetője Duncan Sandys, Winston Churchill veje lett. A kétpólusú világrend kialakulása segítette a föderalistákat céljaik elérésében, míg az a tény, hogy a II. világháborút követően a politikai struktúrák valamennyi európai országban a nemzeti legitimitás talaján formálódtak újra, hátráltatta azt. Csapást jelentett a föderalista mozgalomra, hogy karizmatikus vezetőjük, Winston Churchill 1945-ben választási vereséget szenvedett. Ám Churchill ellenzékben is a közös Európa mellett érvelt.
Időközben Charles de Gaulle, aki nem tudta túltenni magát azon, hogy Franciaországot nem tekintették egyenrangú partnernek a nagyhatalmak, úgy érezte, az egységesülő Európában hazája visszaszerezheti vezető szerepét, ezért még az ősi ellenséggel, Németországgal is hajlandó volt egységre lépni. A németeknek pedig minden olyan lépés, ami az általuk kirobbantott háború borzalmai után elfogadtatásukat lehetővé tette, döntő fontosságú volt. Egy angol politikus maliciózus megjegyzése szerint az Európai Unió a németek bűntudatának és a franciák nagyravágyásának köszönheti megszületését.
Európa egységesítése nem indult könnyen. Abból szükségszerűen a szovjet blokk országai kimaradtak, de még a nyugat-európai országok közül is sokan távol tartották magukat, mert nem akartak francia–német fennhatóság alatt működni. A Nagy Európa eszméjét így a Kis Európa koncepciója váltotta fel, és végül hat ország, Franciaország, az NSZK, a Benelux államok és Olaszország írta alá az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó római szerződést 1957. március 25-én. A közösség azóta 27 tagúra bővült, de e bővüléssel a belső feszültségek tovább mélyültek. Köszönhető ez mindenekelőtt az uniót eluraló neoliberális politikának, amely zöld jelzést adott a nemzetgazdaságokat leromboló multinacionális cégeknek és a mögöttük meghúzódó nagyhatalmi érdekeknek. Ezáltal védekezésként a tagországok polgáraiban és néhány tagország kormányában is megerősödött a föderalizmussal szemben fellépő nemzeti érzés.
A nagy álom, az Európai Egyesült Államok megszületése ma még messzebb van, mint fél évszázaddal ezelőtt. És talán soha nem is válik valóra.