Az MSZP és a 22-es csapdája

Sosem látott mélyrepülés
Az elmúlt napokban, hetekben több ismert közvélemény-kutató intézet egybehangzóan a nagyobbik kormánypárt támogatottságának mélypontjáról számolt be. A Medián legfrissebb – március első hetében készített – felvételének tanúsága szerint a teljes népesség körében az MSZP-t mindössze a megkérdezettek 21 százaléka támogatja, szemben a Fidesz 43 százalékos népszerűségével. Ekkora különbség a baloldal és a jobboldal vezető pártjai között a rendszerváltás óta nem volt. Az MSZP támogatottsága mozgott ugyan 20 százalék alatt a Medián méréseiben, elsősorban a Horn-kormány alatt, a Bokros-csomag időszakában (1995–96), ekkor azonban a politikai térkép is jóval differenciáltabb volt: több párt versenyzett a választók szimpátiájáért. A rendszerváltást követő években egyharmados lakossági támogatással kormány közeli helyzetbe lehetett kerülni a választások során. Azóta a helyzet gyökeresen megváltozott.
Az MSZP támogatottságának mélypontjáról tudósítanak a Gallup februárban és márciusban publikált vizsgálatai is. Februárban az MSZP-t a megkérdezettek mindössze 14 (!) százaléka támogatta a teljes lakosság körében. Ilyen alacsony érték az elmúlt 10 évben nem fordult elő, még Medgyessy Péter bukásának idején sem.
Ha a különböző kutatóintézetek adatait összevontan elemezzük, hasonló trenddel találkozunk. A négy legismertebb politikai közvélemény-kutató (Gallup, Medián, Szonda, Tárki) nyilvánosan publikált havi méréseinek sokéves átlagértékei is eddig nem tapasztalt mélypontot jeleztek már 2007 februárjában. Az aggregált adatok szerint a teljes lakosság körében a megkérdezettek mindössze 19 százaléka támogatta a legnagyobb kormánypártot, szemben a Fidesz 32 százalékával. Bár az egyes cégek eltérő kérdezési, mintavételezési módszereket alkalmaznak – ennek tudható be, hogy mért adataik között azonos hónapban is látványos eltérések mutathatók ki –, a mélypontot és a trendeket illetően az eredmények ugyanazt jelzik.
A kettős pártszerkezet kialakulása óta először veszíti el egy kormánypárt döntő mértékben a lakosság bizalmát. A Gyurcsány Ferenc vezette kabinetet és politikáját 2007 tavaszán mindössze minden ötödik magyar tartotta aktív támogatásra érdemesnek.
A Gallup legfrissebb felméréséből az is kiderül, hogy 2007 márciusában határozott kormányváltó hangulat uralkodik. A választók 62 százaléka Gyurcsány távozását szeretné (akár új választásokkal, akár úgy, hogy az MSZP más kormányfőt jelöl meg), mindössze a megkérdezettek 26 százaléka vélekedik úgy: „minden maradjon, ahogy van”.
Az igazán izgalmas kérdés persze az: milyen meghatározói vannak ennek a szokatlan szimpátia-mélypontnak, illetve milyen politikai, stratégiai megfontolások késztetik az MSZP-t arra, hogy a Gyurcsány által meghirdetett pályán maradjon? Tegye mindezt annak ellenére, hogy a párt történetének legnépszerűtlenebb kormányfőjéről van szó, és az általa diktált politika a baloldal számára egyre vészesebb népszerűségvesztést eredményez.
Mi van a számok mögött?
Az első kérdés megválaszolásakor érdemes egyéb – szintén közvélemény-kutatások során feltárt – tényeket figyelembe vennünk, amelyek statisztikai értelemben is magyarázzák a politikai preferenciák ingadozását (nem pusztán elemzői ad hoc magyarázatok). Ilyen szempont a jövővel kapcsolatos lakossági várakozások alakulása. Összehasonlító idősoros elemzések igazolják, hogy a lakossági konjunktúra-mutatók és a mindenkori kormányoldal támogatottsága között igen erős korreláció van. Azaz a választók gazdasági jellegű várakozásai és annak változásai erős hatást gyakorolnak a kormány (és így a kormánypártok) megítélésére. Ha a választók optimizmusa nő, javul a kormány pozíciója, fordított esetben a mindenkori kabinet megítélése lefelé módosul.
Ma ez a folyamat figyelhető meg itthon 2006 nyara óta. Például a GKI által közölt konjunktúraindex 2006 júniusában és júliusában drasztikusan zuhanni kezdett, ezt szinte párhuzamosan követte a választásokon győztes, így korábban szárnyaló MSZP visszaesése. 2007 februárjában a lakosság gazdasági várakozásai 10 éves mélyponton stagnáltak. Még a Bokros-csomag idején sem volt ennyire pesszimista a közhangulat a jövőt illetően.
Ellenérvként szokás felhozni mostanság, hogy az ország gazdasága összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben van, mint 1995-ben. Ez az állítás a privát gazdaság nemzetközi tőke által irányított, versenyképes részére igaz is. Abban is van igazság, hogy a magyar gazdaság lényegében túl van a strukturális átalakuláson, az államszocialista termelési és foglalkoztatási szerkezet öröksége ma jóval kevésbé nehezedik az országra, mint 10 évvel ezelőtt. Kétségtelen tehát, hogy a magyar gazdaság bővülő gazdasággá érett, de nagymértékű külpiaci és tőkeimport-függősége miatt kiszolgáltatott, ráadásul bővülése 2007-ben jelentősen lassul. Ezzel párhuzamosan ismét emelkedőben a munkanélküliség, tíz év után újra nő az infláció, csökken a keresetek reálértéke.

Legitimációs vákuum
A lakosság pesszimizmusának gyökerét azonban nem pusztán az államháztartás vagy a reálgazdaság teljesítményében kell keresnünk. A várakozások mélyrepülésével párhuzamosan zuhant a politikai elit közmegítélése az elmúlt hónapokban. Soha még ilyen mértékben nem volt népszerűtlen a politikai elit egésze a választók szemében. Ma 2-3 politikus kivételével minden jelentős közszereplő szimpátiaindexe 50 pont alatt mozog, ami azt jelenti, hogy ezen szereplők esetében a bizalmatlanok aránya meghaladja azokét, akik szívesen látják az illetőt politikai szerepben.
A Gyurcsány Ferenc vezette kormány teljesítménye magával rántotta a parlamenti demokrácia egészének megítélését. A választók egyszerűen már nem remélnek semmit a fennálló politikai patthelyzetben. 1995–96-ban a fájdalmas megszorítások legitimálhatók voltak, hiszen a kormány egy örökséget cipelt, a gazdasági szerkezetváltás és a puha diktatúra eladósodásának terhét. Ebben a helyzetben Horn Gyula még a hihetőség határain belül győzködhette a választókat arról: egyszeri fájdalmas erőfeszítésről van szó, amelyet aztán a megérdemelt európai jólét, felzárkózás követ. Ma ezek az érvek hatástalanok: az ország az Európai Unió tagja, uniós árakkal és elvárásokkal, de illúziók nélkül. Ami azonban ennél is fontosabb: a Gyurcsány-kormány nem a múlt örökségét cipeli, hanem saját politikájának terhét. A párt támogatottságának összezuhanása többek között ennek a legitimációs vákuumnak köszönhető.
A legitimációs vákuum eredményeként a lakosság szinte egyetlen megszorító (vagy ahogy a kormányzati kommunikáció hívja: „reform-”) intézkedés mellé sem áll oda. A legkülönbözőbb felmérések igazolják, hogy az elmúlt fél év kiemelt kormányzati döntéseinek egyike sem bírja a választók meghatározó többségének elismerését. Csak néhány példa: a Kód Piac-, Vélemény- és Médiakutató Intézet adatai szerint a vizitdíjat a megkérdezettek 8 (!), a tandíj bevezetését 12, az iskolák szerkezetátalakítását, összevonását 15, a közalkalmazottak számának mérséklését 25 százaléka támogatja fenntartások nélkül. Nem találunk olyan kormányzati döntést, amely akárcsak megközelítené a 60 százalékos határt, és olyat is csak elvétve, amely legalább a megkérdezettek 50 százalékának támogatását bírja.
A legitimációs vákuumban a kormány szembemenetel saját választóinak akaratával anélkül, hogy erre bármilyen épkézláb magyarázatot adna. Ez a jelenség az oka a korábban szokatlan hevességű utcai tiltakozásoknak is. Egy kormány legitimitása megmaradhat nehéz gazdasági környezetben, ha van hihető és elfogadható magyarázata és átlátható kivezető útja, vagyis „tudja a megoldást”. 2007 tavaszán a kormányzat ilyesmivel nem tud szolgálni.

Az ellenzék szerepe
Nem szabad figyelmen kívül hagynunk az MSZP népszerűségvesztésében az ellenzék szerepét sem. A nagyobbik ellenzéki párt nyár óta tudatosan és határozottan kommunikációjának fókuszát a kormány hitelvesztésén (hazugság, felhatalmazás nélküli program) és a megszorításokon tartja. A Fidesz nem engedi, hogy a választók elfelejtsék, mi történt, és beletörődjenek a megváltoztathatatlanba. Orbán Viktor és pártja kitart Gyurcsány Ferenc bojkottálása és a megszorítások elutasítása mellett, láthatóan nem törődve sem a populizmus, sem a reformellenesség vádjával. A felmérések – eddig – a Fideszt igazolják.

Stratégiai csapda
Mindezek ismeretében kell megválaszolnunk a kérdést: milyen politikai, stratégiai megfontolások tartják az MSZP-t a Gyurcsány által meghatározott pályán, miért nem „áldozza fel” a közvélemény szemében bukott kormányfőt a párt, hogy megvédje bázisát az egyre fenyegetőbb öszszeomlástól? Kézenfekvő magyarázat a belső alternatíva hiánya (azaz, hogy nincs Gyurcsánynak igazi ellenfele), de önmagában nem meggyőző, hiszen a tisztújító kongresszus formálissága épp azt jelzi, hogy az elnöki poszt versenyeztetése fel sem merült a pártban.
Sokkal valószínűbb, hogy egy stratégiai csapdáról van szó. 1995–96 tapasztalatai arra a következtetésre vezetik a választóitól és azok elvárásaitól radikálisan eltávolodó pártot, hogy a fájdalmas megszorítások elmúltával a közbizalom még időben újjáépíthető, vélhetően a szociális juttatások élénkítésével 2010-ben. A stratégia azon a téves előfeltevésen alapul, hogy a helyzet lényegét tekintve megfelel a Bokros-csomag időszakának – ráadásul azzal az „előnynyel”, hogy a megszorítások itt pár hónappal előbb indultak meg, így korábban is érhetnek véget. A Bokros-csomag idején azonban nem volt valódi legitimációs vákuum, a kormány hitelességének megőrzésére adott volt az érvkészlet, és az hellyel- közzel hihető is volt. A választást ugyan így is elvesztették, hiába a javuló kormányzati megítélés. Ma azonban a kormány és a miniszterelnök hitelessége nem állítható helyre – még osztogatással sem.
A miniszterelnök akaratán kívül, de beismerte: tudatosan tevékeny részt vállalt az ország és az államháztartás mai válságos állapotának kialakulásában. Ez a felelősség nem átruházható. Nincs alternatív magyarázat. Ettől a miniszterelnöktől és ettől a kormánytól most már a választók semmilyen reformot nem fogadnak el.
Nem azért, mert baloldalinak vallja magát, miközben radikálisan neoliberális, vagyis a szociáldemokrata eszmékkel összeegyeztethetetlen politikát folytat, hanem azért, mert szembement és ma is szembe- megy az ország akaratával, és azt se jobboldali, se baloldali, sem más színű kormányzat nem élheti túl. Sokakban élhet a hamis remény, hogy messze van 2010, és a választók gyorsan felejtenek. De még ha így is lenne, abban mindenki biztos lehet: lesznek, akik emlékeztetni fogják őket a kormányfő elhíresült szavaira.
Ez tehát az MSZP 22-es csapdája: vagy a miniszterelnöktől és jelenlegi kormányától szabadul meg a megszorításokkal együtt, ami kétségkívül a kudarc elismerése, és a kormányzati pozíció elvesztését jelentheti, vagy ragaszkodik a bukott miniszterelnökhöz és országosan elutasított programjához, de ezzel nemcsak a következő választások sikerét, hanem a párt szavazói magjának stabilitását is kockáztatja.

A szerző szociológus