Energiapolitikák liberális útvesztőben

Az Európai Bizottság januárban „új” energia- és klímavédelmi koncepciót jelentett be, amelynek célkitűzései: az éghajlatváltozás megfékezése, az energiabiztonság és a versenyképesség növelése. 2020-ig 20 százalékkal tervezik csökkenteni a teljes primer energiafogyasztást, ugyancsak 20 százalékkal az üvegházhatású gázkibocsátást. 2020-ig a megújuló energiaforrásoknak kell adniuk a teljes szükséglet 20 százalékát, a bioüzemanyagok részarányának 10 százalékot kell elérnie. Grandiózus célkitűzések, a számba vett eszközök azonban szerények és bizonytalanok.
A 2006-ban bekövetkezett ellátási zavarok hatására az ellátásbiztonság nagyobb hangsúlyt kapott, előrelépés azonban alig történt. A túlpreferált megújuló energiák az ellátásbiztonságot még hosszú ideig nem növelik számottevően. A nukleáris energia jövőjéről azonban nincs közösségi állásfoglalás, valamennyi tagállam önállóan dönt. Pedig az atomerőművek nagyobb szerepe nélkül nem teljesíthetők az unió energiapolitikai célkitűzései, részarányuk növelése ellátásbiztonsági szempontból is kiemelt jelentőségű lenne.
Az unió egyfelől a tagállamok közti szolidaritásban látja az ellátásbiztonság szavatolásának legfontosabb eszközét, másfelől viszont nem óhajt beavatkozni abba, hogy az egyes országok milyen forrásokból szerezzék be az energiát. Pedig az ellátásbiztonságot az uniónak elsősorban az import primer energiahordozók közös biztosításával kellene elősegíteni. Nagyon fontos lenne, hogy a primer energiahordozók vezetékrendszerei európai közös projektek keretében létesüljenek.

A szolidaritás hiánya az EU-ban

Sajnos a németek rossz példát mutattak: a legnagyobb kelet–nyugati gázvezetéket Lengyelországot megkerülve építik Oroszország és Németország között. A példa ragadósnak látszik: Lengyelország és Algéria cseppfolyós földgáz szállításáról írt alá szándéknyilatkozatot, a belgák is külön megállapodást kötöttek az oroszokkal. Ezért nagy jelentőségű Orbán Viktornak az Európai Néppárt konferenciáján tett javaslata, hogy ne tekintsék csupán gazdasági kérdésnek az energiát, hanem politikai és nemzetbiztonsági kérdésnek is, és az energiapolitikát integrálják a közös uniós kül- és biztonságpolitikába. Az utóbbi hónapok eseményeinek hatására hangsúlyosabban merült fel az „európai érdekű” infrastruktúra létrehozása: a Kaszpi-medencéből Közép-Európába gázt szállító Nabucco távvezeték, LNG (cseppfolyós földgáz) terminálok építése, átfogó Afrika– Európa partnerség kialakítása.
Az uniós politikaformálók sajnos még mindig abból, a gyakorlat által már megcáfolt koncepcióból indulnak ki, hogy a piac működése csökkenti a polgárok és vállalatok költségeit, valamint ösztönöz az energiahatékonyságra és beruházásra. Erre hivatkozva a liberalizált piac fenntartása, sőt fejlesztése változatlan célkitűzés, néhány kiegészítéssel. Jellemző, hogy a Bizottság szerint az a piaci koncentráció a liberalizációs folyamat sikerének egyik legnagyobb akadálya, ami egyébként éppen a liberalizáció következménye! Ezért új célkitűzés a vertikális integráció csökkentése (termelés és hálózat szétválasztása), egységes európai energiafelügyelet létrehozása. Már most látható, hogy az európai energiaóriások a végsőkig fognak küzdeni egy olyan európai energiahatóság ellen, amely óriási nyereséget biztosító helyzetük felszámolását eredményezné. Ezért aztán ugyanők a legádázabb ellenségei az egységes európai energiapolitikának is.
Egyre többen vélik úgy, hogy szükség lenne a liberalizáció újragondolására, mivel az növelte a kockázatokat és nem növelte a közérdekű versenyt. A Bizottság anyaga is elismeri, hogy a „tisztességes és versenyképes” energiaárak feltételei nem teremtődtek meg. Az újonnan csatlakozott kelet-európai országokban pedig megjelent az energiaszegénység. Ennek kezelésére eddig a pontosan soha nem definiált „egyetemes szolgáltatás” volt a megoldási javaslat. Ezt, az alapító római szerződéstől való eltávolodásra gondolva, akár az uniós liberális doktrínák „szociális lelkiismeret-furdalási termékének” is nevezhetnénk. Ugyancsak új termék az energiafogyasztói charta, amelynek célja a leginkább sérülékeny fogyasztókat megsegítő támogatási mechanizmus létrehozása, amely kezeli az energiaárak növekedéséből adódó gondokat, ezzel segítve megvédeni a fogyasztókat a tisztességtelen értékesítési gyakorlatoktól. Szép szavak, csak liberalizált piacon nehéz ezeknek az elveknek érvényt szerezni! Ennél egyszerűbb lenne az energetikai direktívákat a tagállamok részére opcionálissá tenni s egyébként engedni, hogy a szociális energiaellátási rendszerüket maguk alakítsák ki.

A hazai helyzet

A hazai privatizációs és liberalizációs folyamat az Európai Unióhoz való csatlakozás jegyében ment végbe. A magyar energiapolitika a rendszerváltozás óta, kormányoktól függetlenül liberálglobalista. A magyar kormányok energiapolitikája – az ez elment vadászni, ez lelőtte… gyermekmondóka analógiájára – így foglalható össze: az Antall-kormány előkészítette az energetikai privatizációt, a Horn-kormány végrehajtotta, a Fidesz-kormány előkészítette a liberalizációt, az utána következő MSZP-kormányok ezt mind a mai napig végrehajtják… mi pedig „megisszuk a levét”.
A 2001-ben hatályba lépett liberális ágazati villamos- és gázenergia-törvényekben már nincs felelőse az ellátásbiztonságnak, az állam teljes kivonulásban van az energiapiacokról, a piaci szereplőket nem kötelezi törvény az ellátásbiztonságra. Legjelentősebb ellátásbiztonsági kockázata a csővezetéken szállított földgáznak van. Az uniós államok közül az egyirányú kiszolgáltatottság elsősorban a később csatlakozott kelet-közép-európai országokra jellemző, a régi tagállamokra kevésbé, s ők, mint láttuk, külön úton járnak. Ezt a példát látszik követni a magyar kormányzat is, figyelmen kívül hagyva azt a körülményt, hogy érdekérvényesítő képessége meg sem közelíti amazokét.
A magyar miniszterelnök szerint az Oroszország túlságos energiaipari befolyásával kapcsolatos európai félelmek ellenére kétoldalú keretben kell megállapodásokat kötni az oroszokkal a kőolaj- és a földgázexport tárgyában. A valódi diverzifikációt az olyan földgázvezeték jelenti, amely a meglévőtől független forrásra támaszkodik, ilyen lehet a már említett Nabucco- és/vagy az LNG-projekt, amelyeket a kormánynak egyértelműen kellene támogatni. A kelet-közép-európai országokkal szövetségben megfelelő ellensúlyt kellene létrehozni az energetikában a nagyok érdekeit preferáló EU-bürokráciával szemben.
Az ellátásbiztonság fő eszköze a hazai villanyellátásban a több energiahordozóra (lignit, atom, szénhidrogén, biomassza, víz) alapozó energiastratégia, a megfelelő erőművi és hálózati tartalékkapacitások biztosítása. A földgáz jelenlegi magas részarányát azonban – a háztartási fogyasztás mellett – a villanytermelésben is mérsékelni kellene. Gáztüzelésű erőművek építését nem szabadna engedélyezni. Az atomenergiának mind ellátásbiztonsági, mind gazdaságossági szempontból mással nem helyettesíthető szerepe van a hazai villamosenergia-termelésben. Magyarországnak elő kell segítenie, hogy az Európai Unió is újraértékelje az atomenergia megítélését, és az uniós energiapolitika egyértelműen támogató legyen.

Stratégia helyett neoliberális lózungok

A megújuló energiák szerepe, akárcsak az unióban, hazánkban is túlértékelt, pedig részesedésük hosszabb távon is csak szerény lehet a hazai energiamérlegben. Számottevő potenciál van a biomassza és a biogáz hasznosításban. Óvatosabban kell azonban megítélni az energetikai célú intenzív nagyüzemi mezőgazdasági termelést. Az EU-támogatások ezt ösztönzik, s a nemzeti fejlesztési tervek is úgyszólván csak ezt preferálják az energetikában. Az energiatranszformációs vizsgálatok azonban azt mutatják, hogy az intenzív és gépesített iparszerű mezőgazdaságnak rendkívül nagy a fosszilisenergiaigénye, így akár – a teljes energiamérleget figyelembe véve – a fosszilisenergia-felhasználást még növelhetik is!
A közelmúltban nyilvánosságra került nyilatkozatok szerint a hazai kormányzat a valóban nemzeti érdekű energiastratégiát változatlanul neoliberális lózungokkal akarja helyettesíteni. Az ágazati villamos- és gázenergia-törvények elsietett módosításával e piacokat teljesen liberalizálni akarják. Fel akarják számolni az energiapolitika szociális elemeit.
A múlt év elején átélt „mini gázválság” megmutatta, hogy a földgáznak nincs világpiaci ára, az ár jelentős mértékben politikai alku kérdése. A gázüzletág eladásával a hazai földgázellátás 83 százalékára kiterjedő külföldi monopólium jött létre. Ezen a piacon a közérdekű verseny feltételei nem állnak fenn, értelmetlen versenyről beszélni, s versenytörvényeket alkotni.
Ha a piacot ebben a helyzetben liberalizálják, akkor a szolgáltató kontrollálatlanul emelhetné az árakat.
Rossz jel, hogy bár jelenleg még hatósági ármegállapítás van, a gázpiaci liberalizáció részeként a bányajáradékra alapozó szociális tarifa jellegű támogatási rendszert a kormány az év elejétől megszüntette, s a jelentősen csökkentett támogatást a szociális segélyezés körébe utalta.
A szállítási szerződések újratárgyalásával lehetőség lenne a földgáz beszerzési árának mérséklésére. A fogyasztói ármegállapításban pedig vissza kell térni az önköltségen alapuló, maximalizált profitot tartalmazó árképzésre. A hatósági ármegállapítást a piacnyitás után is fenn kell tartani, legalább a lakossági fogyasztásra. Szociális segély helyett jól működő szociális gázártarifát kell kidolgozni.
A villanypiacon a kormányzat folytatja a teljes piacnyitás előkészítését, vagyis a hatósági villanyár megszüntetését. A nyilvánvaló következményekkel szemben még mindig azt állítják, hogy a verseny és a közüzemi nagykereskedő MVM hosszú távú megállapodásainak (HTM) megszüntetése csökkenteni fogja a fogyasztói árakat. Pedig a tapasztalati tények ennek látványosan ellentmondanak. A hazai versenypiacon mostanra a közüzemi áraknál magasabb árak alakultak ki. Így teljesültek tehát a liberalizált piac árcsökkentő hatásáról hozsannázó „szakértői” és politikai jóslatok.
Ennek egyik oka, hogy az importforrások árai – a liberális piac törvényeinek megfelelően – a szomszédos országok árampiaci trendjeit követik, a hazai „piacra” a tőlünk nyugatabbra fekvő tagállamok magasabb tőzsdei árai „gyűrűznek be”. Másik ok az, hogy a régióban (Szlovákia, Csehország) piacra vihető források csökkennek, vagyis a korábbi termelői kínálati piac megszűnőben van. A teljes liberalizáció után a HTM-ek hiányában az egész hazai piacon a műszaki korlátok által determinált „versenyárak” fognak kialakulni drasztikus, akár 25-30 százalékos áremelkedés mellett.
Az EU-direktívák túlteljesítése helyett – a magyarországi villanypiaci helyzet reális bemutatásával és a külföldi tapasztalatok felhasználásával – kezdeményezni kell a villanypiaci EU-direktívák felülvizsgálatát. Olyan módosításra kell törekedni, ami lehetővé teszi, hogy a villany árszínvonalát az önköltség és a méltányos haszon határozza meg. A közszolgáltatási kötelezettséget, a hatósági ármegállapítást a háztartási fogyasztók számára a piacnyitást követően is fenn kell tartani. A fennmaradó közszolgáltatás megvalósítási formája az EU által is elismert „egyetemes szolgáltatás” lehet. Az egyetemes szolgáltatást az állami tulajdonú MVM Rt.-nek kell nyújtani, amely már bizonyította nemzeti elkötelezettségét.
Biztató jelnek tekinthetjük, hogy most a teljes liberalizáció kapujában új nemzeti öszszefogás jelei mutatkoznak. Az utóbbi időben társulatunk mellett már több szervezet: MTA Energetikai Bizottság, vezetékes energiaellátás vizsgálatára létrehozott, civil szakértőkből álló kormánybizottság, az MVM Szakszervezeti Szövetsége, Magyar Energiafogyasztók Szövetsége is megfogalmazta kritikai észrevételeit és javaslatait. Az említett szervezetek sok tekintetben velünk közös következtetésekre jutottak. Az egyoldalú liberális megközelítés és az EU-direktívákhoz való kritikátlan alkalmazkodás nem szolgálja a társadalmi közjót. Ki kell találnunk ebből a liberális útvesztőből.

A szerző az Energiapolitika 2000 Társulat elnöke