Esztus

SZÓLÓ

Az iraki háború elleni békés tüntetésen, 2003. február 15-én jegyeztem meg magamnak azt a harsány, céltudatos ifjú nőt, aki a budapesti menetet egy teherautó platójáról irányította. Két nappal később a rendőrségi hírekből arról értesültem, hogy a fővárosban a lakásán megfojtottak egy harminchárom esztendős evangélikus lelkésznőt. Ha a Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség nem postázza címemre Andorka Eszter emlékkönyvét (a címe: Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!), tán soha nem tudtam volna meg, hogy a bűnügyi információ ugyanazt a személyt rejti, akit a rendőri atrocitásokat leszámítva oly kedvemre való tömegdemonstráción megpillantottam. Ha barátai és pályatársai nem gyűjtik öszsze s rendezik könyvvé elképesztően gazdag és sokszínű szellemi hagyatékát, prédikációit, teológiai tárgyú tanulmányait, gyermekek számára gyártott színdarabocskáit meg a róla szóló írásokat, fogalmam sem lett volna róla, hogy valójában ki volt az a gyermekeimmel egykorú lány, akit Leuventől Apácáig, Bielefeldtől Dunaharasztiig mindenki Esztusnak szólított.
Az emlékkönyv árából származó teljes bevételt a mozgássérült és nem mozgássérült hátrányos helyzetű emberek együttélésének otthont adó Esztus-ház megvalósítására fordítják, azaz az elesettekért – vakokért, állami gondozottakért, szeretetlenségben élőkért – szünet nélkül munkálkodó Andorka Eszter meg nem valósított álmait teljesítik be. A mintegy négyszázötven oldalnyi színes kiadvány azonban másra is képes, a keresztény ember olyan lehetőségeit villantja fel olvasói előtt, amelyekkel a hagyományos liturgikus keretek közt nemigen találkozhatunk.
A kiváló szellemi képességekkel megáldott, boldog családi körben felnőtt Andorka Eszter, aki élete első húsz évében nem sokat látott a szenvedésből, gonoszságból, nyomorúságból, azért akart lelkész lenni, hogy felebarátai életén segítsen. Ha kell, pénzzel, tanáccsal, munkával, odafigyeléssel, mindennel, amit magából adni tud. Politikai feladatokban is kipróbálta magát, aztán mégis megmaradt a magatehetetlen betegeknél, a „mágyósoknál” – az állami gondozottak nevezik magukat így. Híd akart lenni a többségi és a kisebbségi társadalom között. Sok más mellett az állami gondozottak ügyének szószólója s harcosa lett. „A mágyós munka célja – írta – a teljes asszimiláció, elérni egy olyan állapotot, amikor már nem vagyunk sem segítők, sem nevelők, sem mágyósok, hanem barátok vagyunk. Egymáshoz asszimilálódunk, nem az állami gondozottak mihozzánk…” Merész álmaival olykor a frászt hozta munkatársaira, aztán végül közösen mégis összehozták azokat a lakásokat, amelyek az állami gondozásból kikerült fiúknak adtak otthont. Egy-két gyermeknek Esztus hivatalosan is a nevelőszülője lett, fogadott fiait a legszemélyesebb életébe is befogadta. Ha ismerősei figyelmeztetni próbálták, mekkora veszéllyel járhatnak vállalásai, Esztus azt válaszolta nekik: kereszténynek lenni anynyit jelent, mint kockázatosan élni.
Rázós akciói közben könyvtárnyi irodalmat olvasott össze, Paul Tillichnek a hagyományos kereszténység és a modern kultúra kapcsolatára rávilágító műveit tanulmányozta, Kierkegaard-ral foglalkozott „nem középiskolás fokon”, másoddiplomát szerzett. E sorok íróját, a laikus római katolikust a pünkösd reményéről írt dolgozata ütötte szíven. Az életveszélyben lévő kis nyelvekről szóló írásában arra emlékezteti a keresztény egyházakat, hogy az apostolok megtalálták a választ a nyelvi problémák megoldására.
Egyik kedves ismerőse, Kézdy Pál Andorka Eszter lelkésszé szentelését idézi fel az emlékkönyv lapjain. A váratlan pillanatot, amikor a Deák téri templomban a Lutheránia énekkar helyett vérpezsdítő cigány zene szólalt meg, Esztus fogadott fiai énekeltek, zenéltek: „Megátkoztál, meg is vertél, örök csavargóvá tettél…” Ez a zene szétfeszítette a megszokott kereteket, írja Kézdy Pál. Reményt is adott: Esztus az elnyomottakért folytatott munkájával, forradalmi teológiai gondolataival az egyház megszokott kereteit fogja feszegetni…
Hét évre rá a halál olyasvalaki kezétől érte Andorka Esztert, akit a társadalom peremére szorultak iránti „kockázatvállalásai” során ismert meg, alaposan. Akik közvetlen közelről látták kurtára szabott, tevékeny, lázas életét, tudják, hogy nem arra a tragikus februári estére kell emlékezniük azoknak, akik ezt a különös lelkészlányt meg kívánják örökíteni, amikor ajtót nyitott, teát is főzött gyilkosának. Hanem a reményre, hogy a kockázatvállaló modern szentek csakugyan szét tudják feszíteni, meg fogják újítani a keresztény egyházak hagyományos kereteit.