Kalotaszeg nagyasszonya

Hóry Etelka, asszonynevén báró Gyarmathy Zsigáné (mindig a Zsigáné, sosem a Zsigmondné névalakot használta erdélyi szokás szerint) arról nevezetes, hogy ő mentette meg a feledéstől a nevezetes kalotaszegi varrottasokat. A nagyasszony, mert tisztelői csak így nevezték, 1843-ban született Magyargyerőmonostoron, és 1910-ben hunyt el Kolozsváron. Férjéről annyit tudni, hogy a bánffyhunyadi takarékpénztárt igazgatta, Hóry Etelka pedig mindenekelőtt íróként volt ismert. Édes-bús, mára kissé megfakult novellákat – akkori szóval: beszélyeket – írt az ifjúság és a nőolvasók épülésére.
Élete fordulópontja akkor jött el, amikor 1885-ben Pesten szervezték a nagy millenniumi kiállítást, s hogy ott Kalotaszeg is méltóképp képviseltesse magát, elhatározták, ottani népművészeti tárgyakkal és szőttesekkel rendeznek be egy szobát. A nagyasszonytól kértek festett cserépkancsókat meg tányérokat és – nem utolsósorban – régi varrottasokat. Azonnal gyűjteni kezdte a szekrényekben és tulipános ládákban lapuló ódon falvédőket, futókat és párnahéjakat, asztalterítőket, blúzokat meg kötényeket. Szomorúan konstatálta ugyanakkor, hogy bár itt-ott őrzik még a lányok, asszonyok a régi szép darabokat, újabban ilyet már szinte senki sem hímez.
A kiállításon – a zöld cserépkandallók és bokályok mellett – olyan nagy sikere volt a Hóry Etelka gyűjtötte „kalotaszegi varrottasoknak”, hogy Esterházy Pálné, született Croy Eugenie hercegnő azonnal meg akart venni egy – a kiállítóterem közepén díszelgő – „rózsás abroszt”, Erzsébet királyné egy „menyasszonylepedőt”, Klotild főhercegnő pedig úgy döntött: tátrafüredi villáját csupa erdélyi szőttessel és kancsóval fogja feldíszíteni. A baj csak az volt, hogy a kalotaszegi nagyasszony úgy könyörögte öszsze a varrottasokat a környékbeli falvakban, a tulajdonosok mindet visszavárták. Mit lehetett tenni?
Hóry Etelka újra nekivágott a falvaknak, és végre sikerült találnia „egy öreg, sánta asszonyt, aki még értett a régimódi varrottasok készítéséhez”. Őt bízta meg, hogy hiteles másolatokat készítsen az eladott darabokról, később azzal is, hogy a köréje gyűlő fiatal lányoknak ezt a félig-meddig már elfelejtett „asszonyi mesterséget” megtanítsa. Maga szedte össze a szükséges „fodorvásznat, pamutot meg a régi mintákat”. A közös munkának olyan sikere volt, hogy hamarosan ládaszám vitték a szebbnél szebb varrottasokat, s a nagyasszony büszkén mesélhette tisztelőinek, hogy a korábban nyomorgó családok biztos megélhetéshez jutottak.
Herman Ottótól Munkácsy Mihályig, Jankó Jánostól Kós Károlyig sokan felkeresték Hóry Etelkát, aki örömmel látta, hogy az általa megszervezett közös munka után egyre nő az érdeklődés. Ugyanakkor módszeres gyűjtőmunkába kezdett, s feldolgozta a varrottas készítésének különböző fázisait a fodorvászon szövésétől a nyers varrottasok ványolásáig, sulykolásáig, de azt is, hogy a mintákat „hogyan írják koromba mártott lúdtollal” – innen az „írásos” nevezet. Tarka képek a kalotaszegi varrottasok világából című könyvét a Franklin Társulat adta közre 1896-ban. E munkájában beszámolt a varrottasok újjászületéséről, de arról is, hogy írók, festők és néprajzkutatók, köztük messzi földről érkezettek is, milyen érdeklődéssel fordultak a kalotaszegi nép és annak archaikus szokásai, mesterségei felé. Előbb csak a varrottasok és bokályok, tányérok vitték hírét „a havasok aljának”, ahogy a nagyaszszony a szülőföldjét nevezte, vagyis Kalotaszegnek, később már az építkezés, az ünnepi rítusok meg a különleges ételek is felkeltették az ide érkező vendégek érdeklődését.
Aki bejárja a mai Kalotaszeget, tapasztalni fogja, hogy a híres varrottas ma is él. Ebben – kétség nem férhet hozzá – Gyarmathy Zsigáné Hóry Etelkáé a legfőbb érdem.