Kegydíj

S z i g e t v i l á g Erős képzelet szüli az okokat (Montaigne)

Minden olyan szépen indult: a pesti események híre 1848. március 19-én déltájban ért Nagyenyedre: a Torda felől érkező Biasini-féle gyorskocsi utasai hozták, midőn megérkeztek az azonos nevű vendéglő elé. Rövid idő múlva a diákok már mindenfelé ujjongva terjesztik a pesti híreket – Szentpáli Elekné gróf Bethlen Karolina, aki Kolozsvárról jött a gyorskocsival, nemzetiszínű szalagokkal feldíszített csokrokat szór a diákok közé. Nemsokára az enyedi hölgyek felvásárolják az elérhető összes szalagot, és kokárdákat készítenek. A szabadelvű párt tagjai megbeszélést tartanak Szász Károly lakásán. Eldöntik: népgyűlést hívnak össze a református vártemplomban. A sokaság hatalmas nemzetiszínű zászló alatt, a Rákóczi-indulót énekelve gyűlik össze a templomban, ahol Mihályi Károly professzor a szószékről elszaval egy verset, amelynek kéziratából egy példány most jutott el Pestről ide, a Maros mellé: Nemzeti dal a címe… Menesztik a konzervatív főispánt, szabadelvűt neveznek ki a helyére. Vármegyei közgyűlés összehívását sürgetik. Közben a karzatról egy Lőte Lajos nevű diák frissiben elkészült, forradalmi hangvételű költeményét szórják a jelenlévők közé. A megyei közgyűlést március 30-án megtartják. Előzőleg a Kemény-udvarban Szász Károly, báró Kemény István, báró Kemény Dénes, Zeyk Károly és Benedek József felvázolja a legszükségesebb teendőket, a napirendet. A megyegyűlés pedig óriási lelkesedéssel, hatalmas tömeg részvételével a nagyenyedi vártemplomban kimondja Erdély unióját Magyarországgal. Rövidesen a kollégium bezárja kapuit: a tanárok egy része beáll honvédnek, másik része a diákokkal közösen nemzetőrcsapatokat alakít. Lelkesedés, bizakodás, nagy nekibuzdulás mindenfelé.
Őszre azonban egyre több a baljós jel, rossz hír, aggasztó fejlemény. Nagyenyeden novemberben már mindenki tisztában van azzal, mi a második balázsfalvi gyűlés jelentősége, amely szeptember 16-án kimondta: a románság önálló nemzet – kellő agitációval a tömegek számára sugalltan ez azt is jelentette, hogy igényt s jogot formálnak Erdélyre, az őslakos magyarok pedig pusztuljanak innen. S mint rövidesen kiderül, a szó szoros értelmében: Kisenyeden 140 magyart mészárol le a Román Nemzeti Komité által öszszecsődített tízezres tömeg. Furcsa módon éppen ezen a napon jelenik meg a mindössze 40 éves, a görögkeleti püspöki méltóságot alig egy esztendeje betöltő Andrei Saguna körlevele, amelyben felszólítja a híveket, fegyverkezzenek fel, és mindenben engedelmeskedjenek az osztrák főparancsnokságnak, valamint védelmezzék meg a „törvényes kormányt minden ellenséggel szemben”. Saguna szerint az osztrák főparancsnokság Erdély egyetlen törvényes kormánya. Azt meg alighanem a legegyügyűbb móc csobán is tudta, kik lehetnek az osztrák hatalom ellenségei.
És a sor folytatódik: még októberben Gerendkeresztúron meggyilkolják a környéken összegyűjtött 200 magyar nemest, Kocsárdon 60 magyart mészárolnak le, méghozzá – miként Domokos Pál Péter írja – „oly kegyetlen vandalizmussal […], hogy a jegyző családjának három tagja, látva a borzalmakat, fölakasztotta magát”. Október 23-án pedig Zalatna mellett játszódik le az addigi legborzalmasabb esemény. Kacziány Géza Magyar vértanúk könyve – Alsó-Fehér megyei tömegmészárlás című könyvében olvasható: „Éjféltájban megjött Dobra (Petre Dobra tribun, mivel az ekkor már divatos dákoromán legenda hatására új közigazgatást is igyekeztek bevezetni Erdélyben, a román lázadók római mintára az egyes kerületek vezetőit prefektusnak és tribunusnak nevezték – D. L.), s kiadta a jelszót, hogy a magyarokat le kell gyilkolni. […] Vadállati kínzásokkal ölték meg a védteleneket. Némely magyar férfi, nő és gyermek húsz-harminc sebet is kapott, s még élt; mások a fájdalomtól megtébolyodva, meztelenül futkostak, a hörgés, a sikoltás, rémes kiáltozás a fegyverek ropogásával vegyült, s mindaddig tartott, amíg a szerencsétlenek mozogni bírtak.” A Nagyszebenbe menekült Bíró Ede ezt írta testvérhúgának, Bartha Jánosnénak: „Szeretett kedves jó apósomat Fanny és István gyerekeivel együtt lándzsákkal szúrdalák gyilkosul agyon, irgalmatlanul.” Borosbocsárd, Sárd, Magyarigen, Boroskrakkó, Körösbánya, Topánfalva, Hegyalja, Borbánd, Kis- és Nagyhalmágy következett. S a többi. Egyedül Balázsfalva körzetében 1848 októberének legvégén már 400 halottat emlegetnek a források. (A magyar áldozatok számát csak ebben az időszakban és csak ebben a megyében 2000 és 2500 közé teszik óvatos becslések.)
Mindennek híre természetesen gyorsan eljut az Őrhegy alatti, ekkoriban mintegy hatezer lakosú, színmagyar iskolavárosba, Enyedre is. Negyvenkilenc januárjának első napjaiban alig több, mint a lakosság fele tartózkodik itt: a helybéli férfiak nagy része a honvédségnél van, ezen belül tekintélyes hányaduk Kolozsváron, a magyarirtó román öldöklésekre válaszcsapásra készülő, önkéntesekből álló 11. vadászzászlóaljban. Míg a környező Hegyaljáról Enyedre bemenekült magyar birtokos családok férfi tagjai közül sokan Bem vagy Czetz alakulataiban vagy a nemzetőrségnél védik a hazát. Nők, gyerekek, idősek a farkasordító januárban az öreg kollégium falai között húzzák meg magukat, ahol a háborús helyzet miatt egyébként már jó ideje szünetel az oktatás.
Január 8-a a görögkeleti karácsony, a szeretet ünnepének második napja. Gyönyörű tiszta idő, felhőtlen ég, metsző hideg. A fagyra, miként majdan József Attila írja, tőrt emel ág. Mínusz 20–22 fokot mutatnak a hőmérők. A közeli Csombord község mellett, a Maros jegén Axente Sever „prefekt” és mintegy 15 ezer felfegyverzett román gyülekezik. Tíz és tizenegy óra között elszabadul a pokol. Mintha eleven ördögök, az apokalipszis lovasai zúdulnának a már alvó városra. Az egykori Szentkirályi (ma Ion Creanga) utcán tódulnak be ordítozva. Perceken belül lángtengerré, üvöltő, sikoltozó, recsegő-ropogó káosszá változik minden. Olyan méretű volt a katasztrófa és a pusztítás, hogy a 22 kilométerre levő Mihálcfalváról is látni lehetett, a helybéliek a Zérics-tető magaslatáról nézték Enyed égését.
Noha a lángnyelvek messzire ellátszottak, a hétköznapi bestialitás tobzódásának részleteit a nagy nehezen életben maradt szemtanúk mondhatták el: a minorita rendházba menekült 300-400 nőt és gyermeket meztelenre vetkőztetve kihajtották a piactérre, és végignézték, hogyan fagynak meg. Kisgyermekeket lábuknál fogva vertek a falhoz, hogy fejük szétrepedt, az anyja keblére borult csecsemőt, a férje tetemét testével védelmező asszonyt dárdákkal, lándzsákkal szögezték szeretteik testéhez. A nemi erőszak, a rablás mindezek természetes kísérője volt. Ahogyan egyik tanulmányában Tamáska Péter fogalmazott: „A lakosokkal úgy bántak, ahogy egy teljesen fanatizált, szexualitástól átitatott bandától várható egy teljesen korszerűtlen háborúban. A fütykösök és a lándzsák sivítottak és ropogtak: a kézműipari végzet négy napon át ölt.” Valójában még tovább: a vérengzés egészen január 17-éig tartott, a rettenetes hidegben a hegyek közé menekültek után folytatódott az embervadászat, és több környező települést is elpusztítottak.
Erdély Athénje, az ekkor már csaknem 200 éves kollégium nevezetes városa a huszadik századi Drezdához hasonlíthatóan tűnt el a térképről. Leégett a templom 33 ezer kötetes könyvtára, az éremgyűjtemény, az erdélyi református püspökség és a megye levéltára. A kollégium könyvritkaságai megsemmisültek. Az erdélyi magyarság életében páratlan kulturális jelentőségű város célzatos elpusztítását hosszabb távon azonban mégsem koronázta siker, noha az emberveszteség iszonyatos volt. A halálos áldozatok számát egyesek 700-800-ra, mások ezerre teszik. Azonban ha azt vesszük, hogy hiteles források szerint körülbelül kétezren menekültek a hegyekbe, s nagy részük a körülmények és a napokig tartó üldözés miatt nyilván elpusztult, a szám megduplázható. Dél-Erdély és Nagyenyed magyarsága a mai napig nem heverte, nem heverhette ki az 1848–49-es magyarirtások demográfiai következményeit: az etnikai arányok döntő mértékben megváltoztak, sok falu egyszerűen kihalt – s a gyökerek jó néhány esetben 1848–49 őrjöngéseihez vezethetők vissza.
A XXI. század legelején minderre emlékeznünk kell, a reményteli ’48-as enyedi tavasztól a szörnyűséges fejleményekig, és tovább elemezni az eseményeket – meglehet politikailag mindez megint csak „nem korrekt” eljárás. Ma a harmincezer lakosú város – amelyből magyar alig négyezer – központjában a kollégiummal szemközt, a vár falán, szerényen, észrevétlenül, szinte beleolvadva a kövekbe kicsinyke kőtábla áll, rajta mindössze ennyi: „1849. január 8.” Axente Severről csak annyit, hogy 1906-ban szenderült jobblétre, természetesen ágyban, párnák között. Enyed közelében, Boroskrakkón élt több mint 60 holdas birtokának jövedelméből – no meg az őfelségétől Schwarzenberg herceg ajánlására kapott évi 630 forintos kegydíjból.