Kenti skorpió

Még ki sem hevertük az októberi Stern-jelentés okozta negatív és pozitív sokkot (hogy tudniillik mi mindent veszíthetünk, ha nem teszünk semmit, és milyen kevés kellene ahhoz – a nagy kibocsátók megegyezésén túl –, hogy lelassítsuk a klímaváltozást), a brüsszeli bizottság januárban már közre is adta az új energiapolitikára vonatkozó javaslatait. Ezzel elébe ment az ENSZ klímaszakértői testülete által februárban kiadott jelentésnek, mely cáfolhatatlanul leszögezte, hogy a klímaváltozás elkezdődött, és mi, emberek okoztuk.
Múlt pénteken a brüsszeli uniós csúcson megegyezés született a tagállamok között arról, hogy 2020-ig a megújuló energiaforrások részesedését fogyasztásukban 20 százalékkal növelik – igaz, az országok saját hatáskörükben döntik el, ezt hogyan teszik, ezért a környezetvédők kudarcnak érzik, amit a politikusok sikerként értékeltek.
Van azonban egy másik tényező is a környezetvédelem mellett, amely Európát új energiapolitika kidolgozására ösztönözte. Az Európai Unió a földgáz 57, a kőolaj 82 százalékát importálja, s ha az eddigi irányzat folytatódik, 2030-ban már 84, illetve 93 százalék lesz ez az arány. Az elmúlt években Oroszország többször is a csapok elzárásának eszközéhez nyúlt, s ez a bizonytalanság súlyos gondokat okoz. Végül pedig a tartósan emelkedő energiaárakkal szemben is védekezni kell. Ugyanis ha 2030-ban 100 dollár lesz a kőolaj hordónkénti ára, az uniós 27-ek olajszámlája 170 milliárd euróval megnő, ami minden európai uniós polgárnak évente 350 euró többletkiadást jelentene.
Természetesen az energiafüggőség csökkentése mellett továbbra is cél a klímaváltozás elleni küzdelem: ha a tervek szerint az unió 2020-ig 30 százalékkal csökkentené az üvegházhatású gázok kibocsátását (az 1990-es szinthez képest) – és ebben a világ más térségei is követik –, az első jelentős lépés lenne ahhoz, hogy a felmelegedést 2 Celsius-foknál sikerüljön megállítani. (Ebből a vállalásból végül múlt pénteken 20 százalék lett, de bármikor visszaállhat a harmincszázalékos előirányzat, ha az unió mellett más fejlett országok is hasonló mértékű csökkentésre szánják el magukat.)
Ezután könnyen memorizálható célok következnek: az energiahatékonyság javításával 20 százalékkal kellene csökkenteni az energiaigényt 2020-ig, a megújuló energiák részesedését pedig, ahogy már említettem, 20 százalékra emelni.
Az energiahatékonyság fokozása érdekében a legkülönfélébb intézkedésekre lenne szükség: az épületek hőhasznosításától kezdve a járművek műszaki jellemzőinek javításáig. Ezeket szigorúbb standardokkal és ösztönző adókkal kívánják elérni. A személygépkocsik szén-dioxid-kibocsátását kilométerenként 120 grammban kellene maximálni, de a bizottság erőfeszítései, hogy a nagy autógyártókkal megegyezésre jusson, mindeddig nem vezettek eredményre. A légi közlekedés – klímakárosító hatása miatt – már nem sokáig élvezheti a sokféle adóelőnyt, a személygépkocsik adózását pedig a szén-dioxid-kibocsátással szándékoznak arányossá tenni.
Nem kis feladat a megújuló energiaforrások 20 százalékos részarányának elérése 2020-ra. Az érvényben lévő szabályozás szerint 2010-re 12 százalék a cél, de ez már biztosan nem fog megvalósulni. A megújulók – egyelőre – többnyire jóval drágábbak a hagyományos (fosszilis) energiaforrásoknál. Versenyképességük attól függ, hogyan alakul a kőolaj, a földgáz és a szén ára, és megfizettetik-e a fosszilis energiák használóival az okozott üvegházhatás költségeit. Ha 2020-ban 48 dolláros olajárral számolunk, a 20 százalékos részesedés költsége 18 milliárd euró lesz, mely az akkori energiaszámlát hat százalékkal növeli majd meg. 78 dolláros olajárnál már csak 10,6 milliárd euró lesz a többletköltség. Ha pedig a fosszilis energiákat használóknak az üvegházhatás miatt is kell majd fizetniük, a szén-dioxid 25 eurós tonnánkénti ára mellett a 20 százalékos részesedés semmivel sem kerülne többe, mint a hagyományos energia, ráadásul rengeteg új munkahely is keletkezne, illetve felgyorsulna a műszaki fejlődés.
A jelenlegi feltételek mellett csak a villamos energia előállításában alkalmazott biomassza (azaz fatüzelés), valamint a vízi és a szélenergia versenyképes a hagyományos fosszilis energiahordozókkal. De ha az okozott környezeti és egészségi károkat is figyelembe vevő társadalmi költséggel számolunk, kifizetődővé válnak a villamosenergia-termelésben az árapályerőművek, és érdemes lesz fűtésre használni a geotermikus energiát. Továbbra sem gazdaságos viszont a napenergia, a bioüzemanyagok és a földhőt hasznosító hőpumpák. Ez utóbbiak tehát mindaddig támogatást igényelnek, amíg az emelkedő fosszilisenergia-árak mellett nem válnak kifizetődővé. (Közgazdasági értelemben a megújuló energiaforrások támogatása ugyanúgy indokolt, mint a fosszilis energia társadalmi költségének felszámolása – vagy az egyikre, vagy a másikra szükség van.)
Kínálati oldalról – úgy tűnik – nincs korlát. A megújuló forrásokból energiát előállító európai üzleti társaságok január utolsó napjaiban konferenciát tartottak Brüsszelben, melyen alkalmam volt személyesen is részt venni. A hangulat euforikus volt, a résztvevőket határtalan optimizmus fűtötte. A szükséges szabályzók, ösztönzők és infrastruktúra biztosítása esetén a konferencia résztvevői mind a 2020-ra elérendő 20 százalékos általános részarányt, mind a bioüzemanyagok 10 százalékos részesedését lehetségesnek tartották, sőt követelték, hogy mindezt kötelező minimumkövetelményként fogadja el az Európai Unió. Elemzésük szerint egy ilyen intézkedés 600–900 millió tonnával kevesebb szén-dioxid-kibocsátást jelentene, 20 milliárd eurós forgalmat, és a jelenleg a szektorban foglalkoztatott 300 ezres munkaerő-állomány megháromszorozódását hozná magával. Ezentúl 200 millió tonnával kevesebb konvencionális fűtőanyag importjára lenne szükség, ami – 48 dolláros olajár mellett – 55 milliárd euró megtakarítást eredményezne. (Itt döbbentem rá egy fontos dologra: mekkora a jelentősége annak, ha a közpolitika céljai elérésének érdekében képes masszív üzleti érdekeket csatasorba állítani.)
A szabályozási környezet ugyanakkor változatlanul nem kedvez a megújuló energiaforrásoknak; de nem csak azért, mert a fosszilis energiák felhasználóinak nem kell megfizetniük az okozott társadalmi költségeket; a költségvetési támogatások nagy részét még mindig a környezetileg káros energiaféleségek kapják, a megújulók ebből csak 19 százalékkal részesednek.
Sokan nagy reményeket fűznek a bioüzemanyagokhoz. A jelenlegi szabályozás kétszázalékos felhasználásukat írja elő, melyet 2020-ra 10 százalékra kellene bővíteni. Egyelőre azonban még a mezőgazdasági támogatásokkal együtt is drágák. Emellett több más egyéb probléma is jelentkezik. Az etanolon magas az uniós védővám, mert az import veszélyezteti a belső termelést. Ugyanakkor az etanol előállítása veszélyt jelent a fejlődő országokra nézve, mert ha mezőgazdaságuk az európai import húzóereje miatt a bioüzemanyagot szolgáló termelésre szakosodik, visszaszorulhat az élelmiszer-termelés, felszökhetnek az élelmiszerárak, és éhínség léphet fel. Ezentúl erdőirtáshoz és a természeti környezet pusztításához is vezethet (lásd Indonézia és Malajzia esetét az olajpálma-ültetvényekkel). Ha olcsóbb lesz az úgynevezett második generációs bioüzemanyagok gyártása (faanyagból, mezőgazdasági hulladékból), mindezek a veszélyek kiküszöbölődnek.
A jövő nagy kérdése, hogy mi történjék a szénnel és a nukleáris energiával. Az üvegházhatás szempontjából a szén a legkártékonyabb energiahordozó. Sajnos a hatalmas léptékkel fejlődő Kína és India nem rendelkezik olajjal, ám annál nagyobb, több száz évre elegendő szénkészleteik vannak. Amilyen mértékben kezdenek kimerülni az olajkészletek, és drágul az olaj ára, olyan mértékben lesz egyre versenyképesebb a szén, s könnyen megjósolható, hogy nagyarányú kitermelését nem lehet majd megakadályozni. (Ez viszont minden esetleges nemzetközi klímaegyezmény eredményét tönkreteheti.)
Jelenleg ígéretes kísérletek folynak, és itt-ott már az alkalmazás stádiumáig is eljutottak az úgynevezett karbonszekvesztrálási technológiák kifejlesztésében. Ez azt jelenti, hogy felfogják az erőművek kéményéből kijövő szén-dioxidot, összegyűjtik, majd cseppfolyósítják, és az olaj- és földgázkitermelés által hátrahagyott föld alatti üregekben vagy a tengerfenéken helyezik el ezt a „hulladékot”. Az eljárás rendkívül költséges, de a potenciális károsítás függvényében még mindig kifizetődő. (Persze számtalan gyakorlati kérdés jelentkezik: mennyiben terheljék a költségek az iparágat és mennyiben a költségvetést, esetleg mennyiben hajlandó a nemzetközi közösség fedezni a költségeket.)
Aligha van valaki, aki John Lovelocknál jobban ismeri és érti az atmoszférában és a bioszférában lejátszódó folyamatokat és összefüggéseket. Ez a ma már idős angol tudós alkotta meg a Gaia-elméletet, mely a földi élet egészét, a bioszférát egyetlen, önszabályozásra és az életfeltételek optimalizálására képes sajátos élőlénynek tekinti. Lovelock a klímaváltozás következményeként egyelőre csak azzal számol, hogy az angol tájat elborítják az olajültetvények és a szőlőskertek, s Kentben meghonosodik a skorpió. A távolabbi jövőről azonban apokaliptikus képet fest. Szerinte a klímaváltozást megállítani már nem lehet, de ha nem fékezzük le az üvegházhatású gázok kibocsátását, hatásában túltesz majd egy nukleáris világháborún is, s a század végén csak félmilliárd, de legfeljebb egymilliárd ember éli túl. A Földön az 55 millió évvel korábbi állapotok uralkodnak majd, az északi-sarki tengerekben krokodilok fognak úszkálni. Ugyanakkor a környezetvédőket naiv álmodozóknak tartja, akik még mindig azt hiszik, hogy a motorizáció visszaszorításával, a mértékletességre neveléssel, az eldobható termékek bojkottjával, a szelektív hulladékgyűjtéssel, a fogyasztói szokások és életmód megváltoztatásával lehet eredményt elérni. Olyan ez – mondja – mintha hajónk motorja közvetlenül a Niagara zuhatagai előtt felmondaná a szolgálatot, s mi a motor megjavításával kezdenénk el bajlódni. Erre már nincs idő – és itt jön a meglepetés –, szerinte a világot csak a nukleáris energia masszív alkalmazása mentheti meg. Még mindig könnyebb kezelni a vele járó kockázatokat és elhelyezni a kiégett fűtőelemeket, véli, mint az évi 30 milliárd tonna szén-dioxidot közömbösíteni.
Jelenleg a nukleáris energia adja a villamosáram-termelés egyharmadát az Európai Unióban. Egymillió kilowattóra villamos energia előállítása során szén felhasználásával 230 tonna, olajnál 190 tonna, földgáz esetén 150 tonna szén-dioxid kerül a levegőbe. Ugyanezt az energiát a nukleáris erőmű szénmentesen állítja elő. A klímaváltozás ezen igen kritikus korszakában igen nagy a kísértés, hogy nukleáris energiával helyettesítsük a fosszilis tüzelőanyagokat. Az iparági szervezet javaslata szerint „nyitva kell hagyni ezt a megoldási lehetőséget is”. Ugyanakkor érthető azoknak a környezetvédőknek a berzenkedése, akik egész életükben a nukleáris energia ellen harcoltak, de személyes tapasztalatom szerint a lehetőségen ők is elgondolkoznak. Az Európai Bizottság arra hajlik, hogy ezzel a lehetőséggel is számolni kell. Legvalószínűbbnek egy háromlábú elgondolás tűnik: a megújuló energiaforrások fejlesztése, a nukleáris kapacitások bővítése és az energiahatékonyság javítása. A legproblémásabb ügy változatlanul a szén. A Friends of the Earth (a Föld Barátai) szerint a szénnek csak reziduális (azaz pótlólagos, kiegészítő) szerepet lenne szabad adni. A Természetvédelmi Világalap (WWF) azért lobbizik, hogy az új szénerőművek egy, a régiek pedig két évtizeden belül egészüljenek ki a karbonszekvesztrációs technológiával.
Látható, hogy a bizottság komolyan veszi a klímaváltozás veszélyét, s olyan energiapolitikán dolgozik, amellyel sikeresen küzdhetnénk meg ezzel a veszedelemmel. Sajnos Európa egyedül ehhez nem elég. A világ két legnagyobb szén-dioxid-kibocsátója, az Egyesült Államok és Kína változatlanul nem hajlandó a nemzetközi klímaegyezményhez csatlakozni. Az egyelőre szintén távol maradó India, Japán és Brazília szerepe is egyre fontosabb lesz. Márpedig nemzetközi egyezmény nélkül a feladat megoldhatatlan: a kibocsátást csökkentők eredményeit tönkreteszik a „potyautasok”, akik áldozatok nélkül szeretnék élvezni a „karbonmentes” jövőt. Amerikában azonban az utóbbi hónapokban mintha megmozdult volna valami… Al Gore a klímaváltozás retteneteiről készült filmjével „házal”, s jellemző, hogy felróják neki: ezáltal akar népszerűségre szert tenni, s talán még az elnökjelöltséget is megpályázza. Az Egyesült Államok 12 tagállama három várossal és számtalan környezetvédő szervezettel együtt – az olajlobbik érdekeit képviselő Bush-adminisztrációval szemben – a legfelsőbb bírósághoz fordult, hogy az rendelettel korlátozza a szén-dioxid-kibocsátást. A beadványt további hat tagállam, két hőerőmű, egy téli üdülőhely, valamint papok és indián törzsek is támogatják. (Ez is Amerika.) És a mi kis országunkra tekintve: dicstelen dolog lenne, ha az európai törekvések kerékkötőivé válnánk. Ráadásul a „szénszegény” energiapolitika jelentős előmozdítója lehet az innovációnak, a modernizációnak és a gazdasági fejlődésnek. Kár lenne kihagynunk e lehetőségeket.