Képzelt riport egy valós idegenellenesség-kutatásról

A héten napvilágot látott felmérés szerint hazánkban ismét erősödött az idegenellenesség, holott 2005-ben már csökkent ez a tendencia. Új elem a statisztikában, hogy a piréz népcsoporttal szembeni attitűdöt is vizsgálták a Tárki szociológusai, megállapítva, hogy a megkérdezettek hatvannyolc százaléka ellenezné a megtelepedésüket hazánkban. Riportunkban az okokat kutattuk.
Pirézia a Galao-szigetcsoport délnyugati részén található – három földdarabot jelöl ezen az összefoglaló néven a térkép, ám csak a szív formájú, legnagyobb sziget lakott. Itt található a Piréz Köztársaság (a másik két szigeten kopár hegyek váltakoznak érintetlen őserdővel). Az ország körülbelül negyed magyarországnyi területen, huszonháromezer négyzetkilométeren fekszik, de két és félszer annyi, csaknem huszonötmillió lakosa van. A fiatal piréz állam mintegy két évszázada vívta ki függetlenségét a hozzá legközelebb eső népcsoporttól, a szalézektől. A hosszú szaléz fennhatóság alatt az etnikum nem veszítette el sem hagyományos kultúráját, sem rasszjegyeit. A piréz nép matriarchátusban él, régi tradíció náluk a többférjűség. Az alacsony termet, az olajos, sárgásbarna bőr és az enyhe kancsalság is sajátjuk, szemben a szalézekkel, akik szálfamagasak és feketék.
A pirézek nem voltak hajlandók keveredni a szerintük előnytelen külsejű, hímsoviniszta szalézekkel; halálos sértésnek tekintettek minden házassági ajánlatot. Jellemző példa a „visítások éjszakája”, vagyis az 1879-es Tonganvaqkii-rendeletet követő pirézlázadás. (II. Tonganvaqkii király minden piréz családot kötelezett arra, hogy egy leánygyermeket bocsásson a szaléz udvar rendelkezésére – nem kétséges, hogy sorsuk az úgynevezett „beházasítás” lett volna. Azonban a pirézek összehangolt támadással egyetlen éjszaka alatt lefegyverezték és kasztrálták a szigeten található összes szaléz katonát, hatvanháromezer férfit. A megtorlás elrettentő volt: csaknem kétmillió piréz polgári személyt végzett ki a szaléz hadsereg. A holttesteket a tengerbe dobták, ami különösen nagy büntetésnek számít.)
Minden kutató előtt világos, hogy az elvándorlás oka a túlnépesedés, de az összetett piréz problematikára máig nem sikerült megnyugtató megoldást találni. Két nyitott kérdés van. Az egyik: hogyan fér össze az elköltözés kulturális-vallási hagyományaikkal, amely szerint szigetük nem más, mint a Földanya életet adó szíve, s csak az üdvözülhet, aki Pirézia földjébe temetkezik? Sehogy – Palqatta Péter, a hajdúkomlósi piréz önkormányzat elnöke, az Új Pirézia Testvérszövetség vezetője felelt így egy újságírói kérdésre. A másikra, hogy miért épp hazánkat választották legfőbb célországul, Palqatta a következőt válaszolta: csak.
Az évek óta egyenletes ütemű bevándorlás következtében Magyarországon mintegy százhatvannégyezer piréziai él, zömmel nők. A hivatali funkciót betöltő pirézek általában férfiak. Feltételezések szerint ennek oka az asszimilációs törekvés: öntudatlanul is meg akarnak felelni a vélt többségi elvárásnak. Ennél azonban valószínűbb egy másik hipotézis: a hivatali funkciókat nem tekintik olyan fontosnak, hogy nőkre bízzák. A népes piréz családközösségek anyagi biztonságának megteremtését sokkal inkább tisztelik, s ez női feladat.
Az, hogy a lakosság hatvannyolc százaléka nem tartja jónak a pirézek megtelepedését nálunk (Tárki, 2007. február), az úgynevezett jóléti sovinizmussal magyarázható. Köztudomású, hogy a jóléti sovinizmushoz nem kell jól élni; minél szegényebb a lakosság, annál inkább félti, amije van. Ez a pirézekkel szemben indokoltnak tűnik. Különleges aktivitásuk miatt a magyar lakosság számára korlátozottá váltak a munkalehetőségek az általuk sűrűbben lakott területeken. A pirézek két műszakban dolgoznak, s beérik két-három órás pihenéssel – az alvás szinte megvetett tevékenység köreikben, különösen a „visítások éjszakája” óta. (A magyarokat durmolóknak nevezik egymás között.)
Az alacsony, mosolygós, kancsal piréz nők teljesen igénytelenek, minden munkát elvállalnak, nem alkudoznak és nem feleselnek. Fáradhatatlanok az építkezéseken, de túlreprezentáltak a takarítóvállalatoknál, sőt – nagy testi erejüknél fogva – a biztonsági szolgálatoknál is. Számos piréz nő található a piaci hordárok közt, s gyakran jelentkeznek közmunkára is. Az utóbbi években piréz lányok és asszonyok árasztották el az „új proletariátus” életterét, az informatikai szektort is, rontva az iskolázott magyar fiatalok elhelyezkedési esélyeit.
Egy nevének közlését mellőzni kívánó fővárosi asszony mondja:
„Pirézek a parkban, pirézek az utcán, az éttermekben is. Az ember csak bámul. A boltban, mióta ezek itt vannak, nem lehet szardíniát és banánt kapni, mert kora reggel felzabálják mindet.”
Úgy látszik, van alapja a pesti viccnek: „hány piréz fér egy telefonfülkébe? Nem tudom. Dobj be egy banánt, majd meglátod.” A pirézek szardíniára és banánra költik jövedelmük jelentős részét, nemzeti eledelük ugyanis a banános szardínia; mást nem is igen esznek. A ruházat és a lakhatás kérdésével nagyon keveset törődnek, a divat fogalma ismeretlen köreikben. Ötvenen–hatvanan is elférnek egy kétszobás lakásban, ahol bútort nem tartanak, s a pihenésre szánt órákat a padlón ülve bóbiskolják át.
A pirézek stabil önkormányzati rendszert alakítottak ki, s nagy erőkkel lobbiznak egyes törvények megváltoztatásáért. Az idén megpróbálták elérni a minimálbér csökkentését és a közintézmények hét végi nyitva tartását. A bevándorlók megítélése sokat romlott a 2002-es tarnaszékesi eset óta: három diáknak nyoma veszett, miután piréz lányokkal próbáltak ismerkedni. Bár a szigetlakók minden hivatalos csatornán tagadták, hogy népüknek köze lenne a diákok eltűnéséhez, nyilvánosságra került egy üzenet, amelyet a tarnaszékesi körzeti megbízottnak címeztek: „tanguri-manguri, hammam pir durmoli”, vagyis „Földanya megette a durmolókat”.
Radikális honlapok és az internet alsó régióiban keringő névtelen bejegyzések szerint a pirézek hosszú távú tervet dolgoztak ki a hatalom átvételére. A legpesszimistább jóslatok arról szólnak, hogy a „visítások éjszakájához” hasonló akcióra készülnek. Inez Lajos, a Szabad Piréziáért Egyesület vezetője lapunknak elmondta: nem igazak a szélsőséges vádak. „Csupán egy helyet szeretnénk a térképen, ahol nyugodtan szaporodhatunk, dolgozhatunk, szolgálhatjuk asszonyainkat, és táplálhatjuk az éhes Földet” – fogalmazott. A vezető szerint képtelenség, hogy a betelepülők a magyarok megélhetését veszélyeztetik. Mint mondta, tisztelik hazánkat, mert szabad ország, ahol a megélhetésért folyó verseny is szabad. Megemlítette, hogy Piréziában nemrég leplezték le egy neves szobrászművésznő köztéri alkotását: a monumentális obeliszk a Magyar címet viseli. „Talán nem kell magyaráznom, mit jelent, hogy az emlékmű szív alakú szigetünk csücskén található” – tette hozzá a piréz vezető.

(Cikkünk fikció, ám az alapjául szolgáló felmérés valós: a Tárki nagyon is valódi idegenellenesség-felmérésében többek közt azt firtatta, egyetértenek-e a kérdezettek az egyébként nem létező piréz népcsoport megtelepedésével. Az adatokból kitűnik, hogy Magyarországon a többség nem örül a pirézeknek.)