Vízilabdázóink állítják, nincs szerbfóbiájuk. Ha ők mondják, ebben ne is kételkedjünk. Legfeljebb az eredmények miatt. Hisz miközben büszkén hirdetjük, hogy lassan tíz esztendeje a miénk a világ legjobb pólóválogatottja, az athéni olimpia óta mindig a szerbek győznek. A tavalyelőtti montreali világbajnokságon, a röviddel azt követő belgrádi világligában, a 2006. júniusi budapesti világkupán, majd a szeptemberi belgrádi Európa-bajnokságon. Négy viadal, négy szerb–magyar finálé, 4:0 oda. Ha a világligát nem számítjuk, mert gyakorlatilag a B csapatunk indult rajta – kapott is egy tízest, 16:6-ot a házigazdától –, akkor is 3:0. A korosztályos világversenyeket pedig felejtsük el, mert úgy még nyomasztóbb a mérleg. Nem tagadja ezt Kemény Dénes szövetségi kapitány sem: „Senki ne gondolja, hogy nem zavarnak és bosszantanak minket az elmúlt két évben elveszített döntők, bár tegyük hozzá, hogy egy verseny nem a döntővel kezdődik, hanem azzal végződik, tehát odáig is el kell jutni valahogy. Ha magunkat adjuk, akkor négyszer nyolc perc elegendő idő arra, hogy a tudásbeli fölényünk a szerbeket kivéve minden csapattal szemben érvényre jusson. Az idén természetesen a vb-n és a világligában is a finálé a célunk, annak pedig nagyon csekély a statisztikai valószínűsége, hogy hatból hat döntőt elveszítsünk. És ha egyszer megfordul ez a sorozat, akkor Pekingig remélhetőleg így is marad.”
Ez persze a jövő – de előtte merítkezzünk meg a múltban! Az ötvenes, hatvanas, hetvenes években a magyar, a szovjet, a jugoszláv és az olasz négyes osztogatta egymás között az érmeket, majd amikor a „plávik” egyeduralkodóvá váltak (1984-ben és ’88-ban olimpiát, 1986-ban és ’91-ben világbajnokságot, 1991-ben Eb-t nyertek), a sportág itthon akkor merült a legmélyebbre, úgyhogy kudarcainkat nem velük szemben, hanem magunkban éltük meg.
Aztán a kilencvenes évek elején átrajzolták Kelet-Európa térképét; Jugoszlávia egyre kisebb lett, pólóhatalomként mégis egyre nagyobb. Kibírta, hogy levágták róla a horvát (Zágráb), a dalmát (Dubrovnik, Split), majd legújabban a montenegrói bázist, így lassan csak Belgrád maradt. A 2004–2005-ös szerb–montenegrói első osztályú bajnokság négy valamirevaló klubcsapatából csupán egy volt szerb, három Crna Gora-i. Kotor, Herceg Novi és Budva ezután levált, de mintha mi sem történt volna. A budapesti vk-n még a montenegróiakkal együtt diadalmaskodtak a szerbek, három hónapra rá, a belgrádi Eb-n már nélkülük. Pedig még Kemény Dénes is azt tippelte: ha elszakadnak a tengermellékiek, az mínusz öt gólt jelent majd meccsenként. Nem jött be a jóslat, mert a délszláv sportolókat képtelenség a mi mércénk, gondolatvilágunk szerint mérni. Ők minden szükségből erényt kovácsolnak. Ha csupán a Tasmajdan uszoda környéki egyetlen négyzetkilométerre korlátoznák államhatárát, Szerbia valószínűleg akkor is újra döntőt játszana az ausztráliai világbajnokságon.
Természetesen megint Magyarországgal. Hiszen most már az egész világ így kalkulál. Ha a két nagy nem kerül szembe egymással az előcsatározások során, akkor csak a harmadik helyért érdemes kapaszkodni, mert az első kettő úgyis elkelt. Jól fésült, hivatalos nyilatkozataiban persze minden edző a soros ellenfélre és mérkőzésre összpontosítja a figyelmét, de amikor Kemény Dénessel a vb-re utazás előtt beszélgettünk, kiesett ebből a már-már kötelező szerepből, és azt mondta: „Most ez a legerősebb csapatunk. Annak figyelembevételével is, hogy a szerbeket nem tudjuk legyőzni a saját fegyverükkel, a statikus, verekedős pólóval. Ezért úgy döntöttem, még több mozgást, még nagyobb őrületet produkálunk a medencében, azaz megpróbáljuk szétúszni őket.” Tehát máris a szerbekre figyelünk – miközben a papírforma alapján hatodik, azaz utolsó mérkőzésünket vívjuk velük.
Nem vitás, ők is tartanak tőlünk. És még mindig úgy érzik, hogy adósaink. Részben mert eredendően más elszámolással dolgoznak, részben mert az évtized két legrangosabb meccsét valóban mi nyertük: a 2000-es olimpia elődöntőjét és a 2004-es finálét. Szerintünk mindkettőt óriási bravúrral. Szerintük mindkettőt szerencsével, érdemtelenül. Sydneyben Kemény Dénes vabankot játszott, amikor a harmadik negyedben, egygólos hátránynál, a tapasztalt Kósz Zoltán helyére beküldte a kapuba az akkor még zöldfülű Szécsi Zoltánt, akinek az eszement bravúrjaival 8:7-re felülkerekedtünk. Éppen annyira, mint Athénban, ott ráadásul 5:7-es állásból, 3:0-s utolsó negyedet produkálva. Igaz, a szerbek is ejtettek rajtunk elég sebet. A szó szoros értelmében is, hiszen bekkjeik úgy fogják a mi csatárainkat, mintha a hajdani ávós jelszó értelmében űznék a pólót – „Ne csak őrizd, gyűlöld is!” –, a magyarok pedig jobbára beérik a szimpatikus áldozat szerepével. Például a 2005-ös montreali vb-döntőn vagy a budapesti 2001-es Eb-n és a 2006-os vk-n.
Nekünk már ez is sok, nekik még mindig kevés. Mert azt vallják, hogy az olimpián elszenvedett sérelemért csak az olimpián lehet bosszút állni. Mi elvettünk tőlük két aranyat, végre ők is elvennének tőlünk egyet. Nekünk ez lenne sorrendben a harmadik, ami a modern póló történetében egyedi bravúr. Kemény Dénes is ezért hosszabbította meg a szerződését újabb négy évvel Athén után, miközben olasz, amerikai és ausztrál kapitánynak is hívták, egyáltalán, csábítgatta a fél világ. Csak Belgrádból nem keresték meg. „Tudták, hogy oda úgysem kívánkoznék, meg aztán nekik sincs szükségük rám” – mondta Kemény, és valóban: a szerb nemzeti együttes tényleg a szerb nemzeté, egészen más helyet foglal el az ottani közéletben, közvélekedésben, mint a mi amúgy szintén agyonimádott kedvenceink itthon.
Dejan Perisics, a Szerb Vízilabda-szövetség főtitkára szemléletes képekkel vázolja fel, ki is valójában Alekszandar Sapics vagy mondjuk Denisz Sefik a saját hazájában: „Játékosaink és csapataink valóságos ikonok a szurkolók szemében. A csapatsportok nálunk mindig is egyfajta összetartozást szimbolizáltak, nem véletlen, hogy régen nagyok voltunk kosárlabdában és röplabdában is. Mostanra viszont csak a póló maradt, de itt legalább mindent mi nyerünk egy ideje. A válogatott keret tagjai is pontosan tudják magukról, hogy többek ők klasszis sportolónál, valóságos nemzeti hősök. Ekként élnek a rajongóik között, ekként játszanak az ellenfeleikkel.” A tavaly szeptemberi belgrádi Európa-bajnokságon a külföldi nézőnek az volt a benyomása, hogy a hazai csapat már a himnuszok elhangzásakor megnyerte a maga meccsét, mert abban az Európa más részein aligha tapasztalható hangulatban győzelemre ítéltetett. Perisics azt is elárulja, miért: „Ugyanabban a belgrádi házban élem az életemet, mégis már négy ország állampolgára voltam. Most végre szerbek lettünk, önállóak, visszatértünk a gyökereinkhez. A himnuszunkat is megváltoztattuk, lecseréltük azt a semmitmondó 1946-os formációt, amelyet soha senki sem énekelt, a sportolók is mindig faarccal hallgatták végig. Most a mi nemzeti dalunkat viszont harsogja a lelátó és a csapat. Félre ne értsen, nem volt nekem semmi gondom Montenegróval, de mindig is tudtam, hogy nélküle is ugyanolyan erős marad a csapatunk. Mert mi egyazon játék-, edzői és utánpótlás-koncepció alapján dolgozunk, és ezt szerb szakember fejlesztette ki, Nenad Manojlovics. A rendszer ontja a tehetségeket, szinte évente bukkan fel három-négy fiatal ígéret. Legutóbb Filipovics bemutatkozását önök is megjegyezhették, mert a budapesti világkupa döntőjében úgy lőtt három gólt a magyaroknak, hogy 22 perc után kipontozták. Ezért mondom, hogy nincs mitől tartanunk.”
Éppen ettől tartunk mi. Mert ha szerbfóbiánk nincs is, természetes és jogos félelmeink azért vannak. Jó alkalom a melbourne-i vb, hogy úrrá legyünk rajtuk.
origo.hu
Orbán Viktor lerántotta a leplet a baloldal legújabb tervéről – videó
