Lopakodó egység

Tegnap sorsdöntő választás zajlott Észak-Írországban. A baj csak az, hogy ezt a jelzőt az 1998-as nagypénteki megegyezés óta tucatszor alkalmazták már különféle helyi és országos megméretésekre. A zöld sziget hat északi grófságában az emberek mégsem unják a gyakori választásokat. Egy olyan tartományban, ahol évtizedekig még önkormányzatok sem igen voltak, igazán helyénvaló, ha a helyiek ízlelgetik a demokrácia áldásait. Csakhogy Észak-Írországnak már évek óta működő kormány és parlament dukálna. A tartomány kormányozhatóságában azonban továbbra sincs előrelépés. Szerepet játszhat ebben, hogy a két közösség legerősebb pártjaiban, az unionista DUP-ban és a katolikus Sinn Féinben csak úgy hemzsegnek azok a politikusok, akik tizenöt-húsz évvel ezelőtt a szó szoros értelmében fegyverrel a kézben vadásztak a másikra.
A huzavonában kétségkívül a köztársasági oldal radikálisainak, az IRA fedőpártjaként működő Sinn Féinnek áll a zászló, annak ellenére, hogy az elmúlt években sorra feladták eredeti célkitűzéseiket (egy kivétellel, az egyesült Írország ideáját soha nem fogják). Most Ian Paisley tiszteletesre, a protestánsok erős emberére szegeződnek a tekintetek. Rajta a sor, hogy ne csak tetszetős szavakkal, de tevőlegesen is közbenjárjon azért, hogy Észak-Írországnak politikai intézményei, vezetése legyen.
Ehhez képest másodrangú kérdés, ki hány százalékot szerez a választásokon. Az erővonalak megmaradnak, a katolikus–protestáns arányban nincs számottevő, a szavazatokban is megmutatkozó változás. A külső megfigyelő számára inkább az a tanulságos, ahogyan Észak-Írország és az Ír Köztársaság lassan, de biztosan halad az egyesítés útján. A Guardian tegnapi számában már lopakodó „de facto” egységről írnak, arról, hogy készen állnak a tervek a Derry és Dublin közötti út megépítésére, s hogy az északírek is részesülhetnek a köztársaság fejlesztési alapjából. A keretek készen állnak, de mit szólnak majd ehhez az unionisták?