Mélyülő gyermekszegénység

Annak ellenére, hogy a gyermekszegénység napjaink egyik legsúlyosabb problémája, igazából vajmi kevés történik ezen a területen is. Hiába alakulnak programirodák, a hangzatos elhatározáson kívül (amely szerint merőben másként kell tekinteni a gyermektársadalomra, mint korábban) mindmáig nem születtek kézzelfogható eredmények. Mivel a demográfiai tendencián lehetetlen változtatni, csillagtávolságra kerülünk attól, hogy lehetőleg minél több gyermek kapjon esélyt a normális vagy inkább elfogadható boldogulásra. Noha vannak, akik azt állítják, hogy köznapi fogalmaink szerint a társadalom fele nem szegény, az mindenképp tagadhatatlan, hogy hatvan százalékuk egyre több bizonytalanság közepette – többnyire a végzetes lecsúszástól fenyegetve – éli életét.
Hiszen a gyermekszegénység azért is mélyül, mert épp azokra a leszakadó társadalmi rétegekre kerül még nagyobb teher, amelyek amúgy is roskadoznak saját gondjaik alatt. De ahogyan nem lehet hatásos szociálpolitikát folytatni egy kiadáscsökkentő-bevételnövelő kényszerpályán, ugyanúgy lehetetlen hatásos szegénypolitikát még elindítani is.
Ráadásul az is bizonyossá vált, hogy a gyermekszegénység mérséklése nem a sokszor esetleges kormányzati intézkedésektől függ. Ha hiányoznak a rendszerszerű változások a gazdasági és a társadalmi területen, kár bármiben is reménykedni. Mert épp napjainkra vált közkeletű igazsággá, hogy az iskola önmagában korántsem alkalmas a társadalmi hátrányok megszüntetésére, de még csökkentésére sem.
Ugyanis a magyar oktatási rendszer – ha kimondjuk, ha nem – kezdettől fogva antidemokratikus, hiszen ab ovo növeli a származáson vagy éppenséggel a területi egyenlőtlenségeken alapuló hátrányokat. Így a szegénység mérséklésével egyidejűleg ki kell terjednie a kisgyermekkori szociálpedagógiai fejlesztésre ugyanúgy, mint a napközbeni ellátásra, az adózásra, a lakáshelyzet javítására, az egészségügyi átalakításra. Egészében ugyanakkor nagy szükség van a pénzbeli gyermekellátások növelésére, mert jószerével csak így csökkenhet a szegénységben élő gyermekek száma.
Míg viszont a helyi szociális ellátórendszer működtetése is komoly gondokba ütközik, nem várható más, mint hogy a szegény gyermekek embertelen lakóhelyi és egészségügyi körülmények között kénytelenek vegetálni. A támogatási elvekben is mindmáig a versenyszféra szabályai érvényesülnek, s az uniós pályázatok jelentős része azért nem éri el a kívánt hatást, mert e programokkal olyan szereplőket versenyeztetnek, akik önerőből képtelenek bármiféle megújulásra.
Egy pillanatra sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy más a rászorultság és megint más a gyermekszegénység. Elegendő csak abból kiindulni, hogy például a rászorultság valószínűsége közel hetvenszázalékos a háromgyermekes családoknál, ennél több gyermek esetében viszont ez az arány már nyolcvanszázalékos. Miközben egyértelműen igaz, hogy aki szegény családba születik, elkerülhetetlenül maga is örökös szegénységben fog élni. Annál is sürgetőbb a jelenlegi viszonyok radikális átalakítása, mert a gyermekek több mint hatvan százaléka él teljes reménytelenségben, hiszen családjuk számára a napi élelem megszerzése is gondot jelent. Az is megdöbbentő, hogy a gyermekes családok tizenöt százalékában a felnőtteknek nincs semmilyen kimutatható jövedelme. A szegénységi csapda akkor válik megragadhatóvá, ha valaki éppen túllép egy jövedelmi határon: egy-kétezer forintos keresetemelkedéssel könnyen a jóval nagyobb összegű segélyektől lehet elesni. Máskülönben egyre többen vannak azok, akik azért rögzítik egy kedvezőtlen társadalmi pozícióhoz magukat, hogy inkább ne emelkedjenek ki az alacsonyabb keresetűek közül.
A szegénységhez vezető társadalmi tényezők mind az országban, mind a teljes népesség körében lényegében ugyanazok. A gyermekszegénység kiváltó oka a szembetűnően alacsony foglalkoztatás (vagyis kevés keresőre esik sok eltartott), az alacsony iskolai végzettség és szakmai képzettség, illetve a munkanélküliség. Ehhez járul a társadalom mérhetetlenül rossz egészségi állapota és a fogyatékkal élők magas száma. Egyértelmű az is, hogy a magyarországi szegényeknek több mint fele, a gyermeket nevelők 55 százaléka él falvakban. Ettől függetlenül a szegénységet távolról sem lehet romaügynek tekinteni. Amit semmi nem bizonyít jobban, mint hogy a szegény gyermekek mintegy kétharmada, a legszegényebbeknek pedig a fele nem roma származású. Ám minden kétséget kizáró tény, hogy miután az életviszonyokat alapvetően a családban elérhető jövedelmek befolyásolják, a gyermeket nevelő családokban az egy főre eső munkajövedelem a gyermektelen családok hasonló jövedelmének legfeljebb fele-kétharmada. Jóllehet a hiányzó jövedelmeket némiképp pótolják a gyermekek utáni szociális támogatások, de a gyermekeket nevelő és munkajövedelemmel rendelkező család összbevétele kétszerese-háromszorosa a segélyekből élő, gyermekeket nevelő családokénak.
Ugyanakkor egyre gyötrőbb dilemmával szembesülünk a felnövekvő nemzedékek kapcsán is. Mert jelenleg nem kisebb a tét, mint az, hogy egyharmaduk keresőképtelen lesz-e vagy sem. Nap mint nap érzékelhetjük: annak ellenére növekszik a fiatal munkanélküliek száma, hogy idáig valójában minden újabb születési évfolyam aránya folyamatosan csökkent. Miközben a gyermekszegénység elleni küzdelmet az úgynevezett konvergenciaprogram bizonyíthatóan hátráltatja, bár a családi pótlékot sikerült megőrizni, vagy éppenséggel a 18 éven aluliak után nem kell fizetni vizitdíjat.
De az is közismert tény, hogy az iskolázatlan családok gyermekei roppant kevés eséllyel végeznek szüleikhez képest legalább két iskolafokozattal magasabb szinten. S míg a legmélyebb szegénységben élők negyven százaléka még az általános iskolát sem fejezi be, addig a felső jövedelmi tizedbe tartozó családok gyermekeinek közel ötven százaléka érettségizett. Ám már nem csupán az anyagi javak szűkösségéről vagy hiányáról beszélhetünk, hanem sokkal inkább arról, hogy a deprivált (megfosztott) életkörülmények között felnövekvő fiatal generáció előtt végérvényesen elzáródnak azok a lehetőségek, amelyek révén megszabadulhatnának a társadalmi kirekesztés veszélyeitől. Miután szemmel láthatóan korlátozottak munkavállalási lehetőségeik, ezzel párhuzamosan az állampolgári lét más fontos területein sem tudnak előrelépni.
Minél lejjebb megyünk a jövedelmi létrán, annál nagyobb valószínűséggel találkozhatunk leszakadó társadalmi csoportokkal. A gyermekszegénység mérséklésében (legyenek bár a források központi költségvetésből vagy akár az unió által finanszírozva) mindenképp elsődlegességet élveznek a roma és nem roma gyermekek esélyegyenlőségét javító intézkedések. Mert bár igaz, hogy – a cigányságot kivéve – a többségi társadalom gyermekei még nem élnek a harmadik világot idéző szegénységben, de már most látszik, amennyiben a gazdasági és társadalmi folyamatok nem vesznek radikális fordulatot, akkor a gyermekszegénység mélyülése megállíthatatlan lesz, annak minden szociális következményével együtt.

A szerző szociológus, egyetemi oktató