Puttófenék

REJTŐZKÖDŐ MAGYARORSZÁG

Bár vitatkozni csakugyan nem érdemes különféle ízlésbeli dolgokon, alaposan szemügyre venni egy-egy szokatlan ízlésficamot csöppet sem haszontalan. A legtöbb ízléstelenségnek ugyanis éppúgy van valami oka, mint bármi másnak a világon, és többnyire nem is a teljes céltalanság teszi disszonánssá azt, ami ízléstelen. Sokat töprengtem például, hogy mi célból akasztják némely szubkultúrákban az illemhelyek ajtajára bilin ücsörgő gyermekek képeit, hiszen ez némiképp félrevezető: nem éjjeliedényt, hanem angolvécét rejtenek az ajtók. Nos, ezeknek az ízléstelen, letolt nadrágú, negédes álgyerekfiguráknak nem a kispolgári környezetben lappangó pedofília az oka; egyszerűen azt akarják kifejezésre juttatni a sajátos díszítőkedvvel megáldott emberek, hogy az anyagcsere infantilis dolog.
Merőben más az iniciálékban és lapszéldíszeken megjelenő meztelen kisgyermekek és puttók szerepeltetésének oka a négy-ötszáz évvel korábban készített nyomtatványokon. Ezek az alakok az antikvitást és a hajdanvolt aranykort hivatottak megjeleníteni a könyvek mindenkori olvasói előtt. Ám sokszor ezek az álgyerekek éppoly ízléstelenek, mint a vécéajtókon guggoló figurák, legföljebb kevésbé mondunk róluk lesújtó véleményt. Pedig bátran megtehetnénk.
Itt van például Robert Chemerin bázeli nyomdász 1544-ben készített könyve, mely a neves reformátor, Johannes Brenz (1499–1570) Szent Lukács evangéliumához írt prédikációkban kifejtett kommentárjait tartalmazza. Ehhez az emelkedett témához a legkevésbé sem illenek a könyvdíszítésre szánt idétlen figurák. Az olvasó felüti a könyvet, és mindjárt megütközik a címlapon: egyáltalán nem az üdvtörténet valamely részletének képi megfogalmazása díszíti a szöveget, hanem Acteon keserves históriája. A görög–római mitológia szerint a hegyi vadász megpillantotta a fürdőző Dianát, és a szemérmes istennő e tettéért büntetésből szarvassá változtatta Acteont. A vadász sorsa ezzel megpecsételődött, s hamarosan saját kutyái marták halálra. A címlapmetszeten kíséretével láthatjuk a fürdőző istennőt, valamint az épp szarvassá változó vadászt. Persze nem lehetetlen allegorikus megfelelést találni a mitológiai történet és Lukács evangéliuma között, mint ahogyan tették is a reneszánsz idején, ez a párhuzam azonban mégiscsak erőltetett.
Még kevésbé van köze az első prédikáció H iniciáléjának a szöveghez. Ebben a betűben egy túltáplált puttó csupasz hátsójában gyönyörködhet az olvasó, amint groteszk buzgalommal beljebb igyekszik az indák sűrűjében. Kifejezetten ízléstelen, sőt disszonáns a Szentírás-magyarázat szövegében ez a dísz.
Brenz katolikus papból lett a hitújítás vezéralakja. Az 1518-as heidelbergi hitvitán ismerkedett meg közelebbről Luther tanításával, s hamarosan ő védelmezte Luther úrvacsoratanát Syngramma Suevicum (Svábok megnyilatkozása) című röpiratában a szintén katolikus papból lett reformátor, Johannes Oekolampad (1482–1531) ellenében, aki inkább Zwingli szimbolikus értelmezését követte. Többek között Brenz e tettének köszönhető, hogy Dél-Németországban Zwingli hatása mind a mai napig kevésbé jelentős, mint Lutheré. Brenz törekvése azonban, hogy az úrvacsora-értelmezés alapja krisztológiai természetű legyen, nem hozott kiegyezést az eltérő lutheránus és kálvinista szemlélet között. Mégsem volt haszontalan, hiszen Heinrich Bullingerrel (1504–1575) vitázva Brenz részletesen kifejtette krisztológiai nézeteit, és ez mindenképp gazdagította a lutheránus teológiát.
Egyébként Brenz rendkívül tevékeny ember volt, nagy egyházszervező és messze földön ismert prédikátor. Számtalan, nyomtatásban is megjelent művéből jutott bőven Magyarországra is, többek között külföldi egyetemeken tanuló protestánsok hozták magukkal a neves hitújító írásait. Egy ilyen kötet a Robert Chemerin nyomdájából 1544-ben kikerült Tomus Primus Homiliarum Io – Brentii in Evangelium Lucae, a már említett puttókkal és mitológiai jelenetekkel díszítve.
Példányunkat többen is használták. Első ismert tulajdonosa talán Miskolczi Gergely volt, akitől 1596-ban vásárolták meg Brenz kötetét. A protestáns egyházak több nevezetes Miskolczi nevű lelkésszel is büszkélkedhettek a XVI. században. Miskolczi Gergely is aláírta 1596-ban azt az evangélikus hitvallást, melyet két évvel később Keresztúron Manlius János nyomtatásban is megjelentetett Svmmaia azoknak az articvlosoknak, kikrevl vetekeodesek tamadtanak Augustana Confessioban valo tanettok között címmel. Hosszúperesztegen találkozunk 1598-ban Miskolczi Gergellyel, aki evangélikus lelkipásztora volt a községnek. Valószínűleg mindhárom esetben ugyanarról az emberről van szó, de az a Miskolczi Gergely, aki egy díszes aranyozott kelyhet ajándékozott a miskolci református templomnak 1649-ben, már más lehetett.
Miskolczi Gergelyen kívül Szőlősi János és Gönci Gáspár is feltüntette nevét Brenz prédikációgyűjteményén; bizonyára ők is lutheránus prédikátorok voltak. Rajtuk kívül még több, más kéztől származó rövid lapszéljegyzet is mutatja, hogy sok magyar lelkipásztor használta szentbeszéde elkészítéséhez Brenz bibliamagyarázatát. Egyikük-másikuk hosszabb bejegyzést is tett a könyv szennylapjaira. A címlapon valaki a szarvassá változtatott Acteon esetét kezdte magyarázni latinul, ám írása félbeszakadt; a hátsó szennylapon pedig hosszabb latin idézetek olvashatók a Szentírásból. Egyetlen kivétel a szövegben a Kivonulás könyvéből vett részlet, amelyet magyarul másolt ki az ismeretlen könyvhasználó Károlyi Gáspár fordításából: „Meg tarczatok azért az szombat napot, mert zent dolog az köztetec, valaki meg rontia azt, meg öletessék, mert valaki azon dolgot teiend, annak lelke ki giomlaltatik az ö népei közül.” Fontos, bár kissé komor üzenet, mely – akár a könyv egésze – különös ellentétben áll a nyomtatott szövegben lépten-nyomon felbukkanó negédes puttókkal.