Mindössze tíz-tizenöt fiatalember indult el Petőfi, Jókai, Vasvári Pál vezetésével a Pilvax kávéházból az egyetemek felé azon az esős szerdai napon. A diákság csatlakozása után csoportjuk kétezer fősre duzzadt, a nevezetes nyomdához már mintegy ötezren érkeztek. A Nemzeti Múzeum elé délutánra meghirdetett népgyűlésre tízezres tömeg gyűlt össze, a pesti városházához 15-16 ezren vonultak, a helytartótanácshoz és a sajtóvétség miatt börtönben raboskodó Táncsics kiszabadítására pedig Petőfi naplója szerint húszezer ember özönlött át a hajóhídon a budai Vár felé tartva.
Nem folyt vér a pesti utcákon
Március 15-én nem folyt vér a pesti utcákon. Bécs két nappal korábbi forradalmának híre megrémítette és óvatosságra intette a hatóságokat, de a fegyveres erő kivezénylésétől azért is célszerűbbnek láttak eltekinteni, mert a – Landerer nyomda közelében álló – Károly-kaszárnya olasz katonái rokonszenvvel viseltettek a tüntető lakosság iránt. A tömeg élén álló radikális fiatal értelmiségiek, akikhez a délután folyamán Klauzál Gábor és Nyáry Pál személyében tekintélyesnek számító politikusok is csatlakoztak, a világosan és egyértelműen tizenkét pontban megfogalmazott forradalmi követeléseket röplapokon, a szabad sajtó első termékein és szónoklatokban tudatták az utcára sereglett emberekkel, ily módon felügyelték is az események menetét.
Menesztik a bécsi rendőrfőnököt
A 12 pont nem hirtelen ötletek tárháza volt, és nem is kiáltványnak vagy röplapnak készült. Létrejöttében kezdeményező szerepe volt az országgyűlési ellenzék vezérének, Kossuthnak, aki Pozsonyban, tapasztalva a diéta munkájának eredménytelenségét, a főrendek időhúzó taktikáját, a pesti Ellenzéki Körhöz fordult, hogy az petíciókkal, országos mozgalommal gyakoroljon nyomást az országgyűlésre. Az aláírás-gyűjtési akcióra Petőfi és Vasvári köre vállalkozott, s azt tervezték, március 19-én, a József-napi vásár napján népgyűlést és reformlakomát tartanak. Magát a diétához intézendő kérelem szövegét Irínyi József fogalmazta meg tizenkét pontba tömörítve. Ez voltaképpen Kossuth március 3-i, polgári jogegyenlőséget, közteherviselést, népképviseletet és felelős nemzeti kormányt követelő országgyűlési beszédének lényege volt. A bécsi hírek hatására a fiatalok megváltoztatták eredeti tervüket. Március 15. reggelén elhagyták a petíció elejéről az országgyűléshez intézett bevezető passzust, a pontokba szedett követeléseket kiáltvánnyá formázták, az ott összegyűlteknek fel is olvasták, majd a Nemzeti dal szövegével együtt zsebre tették, és kiléptek a Pilvax ajtaján. Nem kevesebbet akartak, mint hazájuk sorsán fordítani. Pozsonyból ezen a napon, körülbelül akkor, amikor Petőfiék elindultak a Pilvaxból, gőzhajóra szállt az országgyűlés két házának népes küldöttsége, hogy az említett Kossuth-beszéden alapuló felirati javaslatot az uralkodó elé vigye. Ami néhány nappal azelőtt még elképzelhetetlennek látszott, bekövetkezett. A főrendek jóváhagyták a magyar polgári átalakulás alapprogramját.
Március 15-én Bécs a két nappal azelőtt kitört forradalom lázában égett. Metternich és Apponyi György magyar kancellár lemondását követte a 13-i vérengzések felelőseinek, köztük Sedlnitzky rendőrfőnöknek a menesztése. A tüntetések azonban folytatódtak, míg végül délután az uralkodó alkotmányt ígért. A magyar küldöttséget az utcán tolongó tömeg óriási ovációval köszöntötte. Elsősorban Kossuthot ünnepelték, akinek németre lefordított, röplapokon rövidítve terjesztett március 3-i, az egész birodalom számára is alkotmányt követelő beszéde erjesztője volt a császárváros forradalmának. Kocsiját, amelyből kifogták a lovakat, a bécsiek húzták. „Kossuthot többször virággal koronázzák – egzaltált bécsiek, lengyelek és itáliaiak ölelgetik” – írta a fogadtatásról Széchenyi. Az államtanács és az udvar sikertelenül kísérelte meg a magyar követelések visszautasítását, illetve elfogadásuk elhalasztását. Március 17-én délután Batthyány Lajos királyi jóváhagyással megkapta miniszterelnöki kinevezését.
A kormány taktikázik
Március 15. Petőfi napja mellett nem kevésbé Kossuth napja is. A radikális márciusi ifjak véráldozat nélküli forradalmának győzelme ugyanis az ekkor már Kossuth vezette, szervezett, az európai változásokra azonnal reagálni képes reformellenzék két évtizedet meghaladó küzdelmeinek eredménye is. Az 1802-ben született, kilencvenkét esztendőt megért Kossuth roppant életművét, amely a modern Magyarország számára megkerülhetetlen politikai örökség, úgy teremtette meg, hogy mindössze szűk másfél évig volt tényleges politikai hatalom birtokában.
Hosszú pályájának első két évtizede ellenzékben telt. A nemesi származású, de vagyontalan zempléni ügyvéd a megyei politizálás után, 1832-ben lépett az országos politika színpadára. A pozsonyi országgyűlés idején kéziratos Tudósításaival politikai nyilvánosságot teremtett, sajtótörténetet írt, és hamarosan olyan emberek barátságát érdemelte ki, mint Wesselényi Miklós, Kölcsey és Deák Ferenc. Több mint három évig tartó, politikai fogolyként letöltött fogság után megalapította a Pesti Hírlapot, amelyet közvélemény-alakító orgánummá fejlesztett. Sürgette az ellenzéki erők tömörítését, párttá szervezését, mert látta: a kormányzat az átalakulás programjának egyes elemeit kisajátítva reformokat hirdet, de úgy, hogy a gazdasági modernizáció a hatalmi viszonyokat és szerkezetet ne érintse.
Országrontás bűne
A cenzúrát kikerülve, a Lipcsében megjelenő Ellenőr című ellenzéki zsebkönyvben 1847-ben tette közzé tanulmányát a magyar politikai pártok szerepéről, feladatairól. Hangsúlyozta, hogy alapvetően „… a tusát két párt vívja. Egyik azon párt, melly azt akarja, hogy hazánk önálló országos személyiséggel bírjon, s magyar és valódilag alkotmányos legyen, másik melly privilegiális érdekeinek legyezgetését reménylve az idegenszerű befolyásnak alárendelt, nem parlamentáris, nem nemzeti kormány vontató kötelén jár. – Aki az elsőt nem segíti, hallgasson bár, a másodiknak szolgál; tehát az országrontás bűnében osztozik.” Határozottan szót emelt a kormányzat híveinek kedvelt módszere, az anarchia vádjával történő lejáratás ellen: „… a rendetlenségnek az ellenzék korántsem barátja, csakhogy a szabadság, s nem a szolgaság rendjét szereti. Vigyázzatok hazámfiai! Ne féljetek annyira az anarchiától, hogy túlfélelemből a szabadságtól is irtózzatok… Ha másként nem lehetne, gázoljunk inkább a szabadság múlékony csapongásain keresztül a szabadság rendjéhez, mint a szabadságtalan rend sír-csendes ösvényén az önkény-uralom torkába jussunk.”
1847-ben a saját tehetségének és munkájának köszönhetően egyre nagyobb tekintélynek örvendő, bár „birtoktalan és címtelen demokrata újságírót” az ellenzéki főnemes, Batthyány Lajos gróf támogatásával Pest vármegye – a „vezérmegye” – egyik országgyűlési követévé választották.
Az 1848-as március vívmányainak eredményeként az ország kormányrúdját a szabadelvű reformellenzék legjobbjai vették kézbe. Kossuth a törvényhozásnak felelős első magyar kormány pénzügyminisztere; nevéhez fűződik az önálló magyar pénzügy megteremtése. Amikor Bécs hozzálátott a kivívott magyar önrendelkezés aláásásához, ő volt az, aki vállalta a fegyveres önvédelem irányítását és szervezését: a kormány szerepét betöltő Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke lett. 1849. április 14-én a debreceni Nagytemplomban ülésező országgyűlés, amely kimondta Magyarország függetlenségét, az ország első emberévé, kormányzóelnökké választotta.
1849. augusztus 17-én Kossuth búcsúzott hazájától. Megkezdődtek a száműzetés évei. Az első másfél évtizedben az emigráció kínálta sajátos viszonyok között még aktívan politizált. A magyar ügy fáradhatatlan népszerűsítőjeként kapcsolatot tartott az európai újjárendezésben érdekelt mozgalmakkal és a hazai ellenállás szervezőivel. A nagyhatalmakat arról igyekezett meggyőzni, hogy a Habsburg-állam nem az európai egyensúly biztosítéka, éppen ellenkezőleg: konfliktusgóc. A múlt tapasztalatait és a jövő lehetőségeit számba véve Magyarország helyét a szomszédos kis nemzetekkel való szövetkezésben látta.
Csak a toll és a szó
Az 1867-es kiegyezés a megalkudni nem kívánó nagy száműzött számára végleg lezárta annak lehetőségét, hogy politikusként még egyszer szerepet vállaljon hazája sorsának alakításában. Élete utolsó huszonhét éve a politizáló értelmiségié, akinek eszköze csak a toll és a szó. S maradt számára az aggodalom. Nem tudta elfogadni a dualista kompromisszumot, mert úgy látta, bár lehetséges, hogy „a túlságos servilismusig hajtott egyezkedés minden terhei és hátrányai ellenére is Magyarország egy virágzó provinciává nőheti ki magát, ha már ennél többre nem aspirál”, de „a historia kérlelhetetlen logicájának emeltyűje az Osztrák birodalmat a levegőbe fogja röpíteni”, amivel a kényszerpályára szorított, vele szövetkezett Magyarország sorsa is megpecsételődik. Elveihez hű maradt, és inkább vállalta, hogy soha nem lép többé hazája földjére, mintsem visszatérjen a szabadságharcot orosz birodalmi segítséggel leverő, a brutális megtorlást elrendelő Ferenc József országába, aki alattvalói szemében apránként Ferencjóskává szelídült.
origo.hu
Illegálisan gyűjtötte a színesfémet a guberáló, milliókat keresett
