Rejtett háború

Zsigerekig ható rettegés fogja el az embert a víz alá került építményektől. Megtapasztalhatja ezt, aki a székelyföldi Bözödújfaluban, Törökország lükiai partvidékének tengerbe szakadt városai fölött, Dél-Tirolban a Reischen-hágónál elárasztott középkori településen csónakázik – vagy csak átböngészi a régi Núbiáról készült fényképfelvételeket. Mecsetek: pusztán minaretjük látszik ki a vízből; ókori templomok: elsüllyedt hajók; lóhalálában menekített Ramszesz-kolosszusok Abu-Szimbelnél: a Nasszer-tó szintje kíméletlenül emelkedik; egyszerű vályogtégla otthonok: kísérteties némasággal várják a mindent szétmállasztó özönvizet.
Az asszuáni Núbiai Múzeumban, Egyiptom talán második legjobb gyűjteményében külön tárlatot szenteltek – csöndes penitenciaként – a föld színéről eltörölt településeknek, felsorolva a legjelentősebbeket, amelyek ókori emlékeket rejtettek. És amelyek egy részét hősies összefogással sikerült megmenteni (ez a korántsem csöndes öndicshimnusz helye).
A múzeum történeti részén, a csodálatos ókori szobrok, barlangrajzok, iszlám és kopt keresztény műalkotások között angol és arab nyelvű tábla emlékezik meg rólunk is: eleinte csak bosnyák és kurd katonákat emleget I. Szelim hadjárata alatt, akiket „El-Kusafnak”, azaz uralkodóknak neveztek. Másutt ezt írja: „I. Szelim ottomán szultán felderítőegységet küldött, amelynek tagjai helyőrségeket alapítottak Asszuánban és Kaszr-Ibrimben, hogy El-Divantól Adindanig ellenőrizzék a határvidéket, mivel nagy kiterjedésű termőterületek húzódtak meg északra, és mivel innen tudták féken tartani a kenzi törzseket. […] Bár ezek a katonák a hagyomány szerint bosnyákként azonosíthatók, feltehetően sok más nemzetiségű, így magyar, albán, török és cserkesz is volt közöttük.” Szó esik az adószedőkről is, akik állítólag szintén ezekből a nemzetekből verbuválódtak, majd annak rendje és módja szerint núbiaiakká váltak.
Nem volna rossz, ha egyszer reprezentatív magyarországi múzeumokban is megemlítenék a magyarábokat – ha ez Núbiában a núbiaiak számára sem titok. Elgondolkodtató mindenesetre, hogy a nagyvilágban bosnyákként számon tartott főerő nem a törökök által először lerohant déli magyar végek lakosságából elhurcolt rabszolgákból állt-e.
Lelkifurdalás-tárlat a Núbiai Múzeumban ide vagy oda, Egyiptomban az utóbbi években általánossá vált, hogy árveréseken fillérekért kótyavetyélik el a kispénzű őslakosok megmaradt termőterületeit a Nasszer-tó övezetében, amelyekre természetesen arabok teszik rá a kezüket. Szudánban pedig – núbiai források szerint – az iszlám párti kormányzat etnikai tisztogatást, titkos háborút folytat nem arab kisebbségei, köztük a núbiai és az afrikai törzsek ellen is. A XX. századi függetlenségi mozgalmak során megállapított határ Szudán és Egyiptom között kettévágta a korábban egységes, jóllehet több törzsből álló núbiai közösséget Asszuán és Kartúm térségében, most pedig a kormányintézkedések következtében mindkét országban perifériára szorult ez a kisebbség – a két állam ugyanis gőzerővel dolgozik az ősi núbiai törzsek teljes arabosításán.
Fadidzsa öntudatú magyarábjainknak ez nem sok jót ígér.