A Szembenézés válogatás a hiteles országgyűlési szakbizottsági jegyzőkönyvekből, interjú- és írásrészletekből, amelyekből megtudhatjuk, miként vélekednek felelős(?) kormánytagok, képviselők, újságírók, értelmiségiek az emberi jogok sérelméről a mai Magyarországon. Kommentár nélkül az alcím, s konstatálható: nem szükséges lábjegyzet a kormánypárti cinizmushoz.
A jegyzőkönyvek eddig nem voltak hozzáférhetők a közember számára, így még mellbevágóbb a hatalom mániákus ragaszkodása a kreált forgatókönyvekhez. Az MSZP–SZDSZ-es miniszterek és képviselők, rendőri vezetők, médiacsatlósok megnyilatkozásai egymás mellé téve még beszédesebbek. Vadai Ágnes (MSZP) szerint a Fidesz egyes vezetői örültek volna, „ha még nagyobb tömeg keveredik össze a rendbontó csőcselékkel, a randalírozó bagázzsal”. Nyakó István szocialista szóvivő úgy véli: „a köztársaság rendőrsége 23-án a csőcseléket kiverte az utcáról, és biztosította a csendes többség békéjét”, majd végső soron az egész Fidesz-ünnepség közönségét lecsőcselékezi. A zsurnaliszták szinte űberelik a gyűlölködő és minden tárgyi bizonyítékot mellőző, az ellenzéki és minden más véleményt lesöprő kormánypárti hangokat. Az ÉS egyik prominense azt írta: olyan mértéktartók voltak a rendőrök, mint falusi cipészsegédek a szüreti bálon. A Népszava publicistája szerint pedig a karhatalom szakszerűen tudta teljesíteni feladatát, mert „a túlkapás kérdése csak akkor merül föl, ha lettek volna halottak”. S olvasható a bőséges összeállításban Gyurcsány Ferenc internetes blogjának részlete is, amelyben ez áll: „lenyűgözött az a szakszerűség, amellyel a rendőrség tette a dolgát és védett engem, tisztességes adófizető állampolgárt…” Mint mondja, az motoszkált a fejében, nem kéne-e ezt valahogy megköszönnie.
Önkéntelenül ötlik föl a kérdés: mitől liberális az a párt, amelynek elnöke elégedetten jegyzi meg: „Gergényi Péter szeret és tud is oszlatni, ha a politikusok megengedik.” A rendpárti volt belügyminiszter más, vérszomjas kijelentéseit is olvashatjuk az összeállításban, ám a március 15-i, valóban határozottnak és szakszerűnek mondható rendőri fellépés fényében Gergényit dicsérő mondatai is megkérdőjelezhetők. Miért tudna „oszlatni” az a rendőri vezető, akinek tevékenysége a békés polgárok szétverésére irányul, a tömeget pedig nem apasztja, hanem inkább tovább tupírozza, és mesterségesen egyre felháborodottabbá teszi? Persze a március 15-i, még az eddigieknél is átlátszóbb kormányzati provokációk és a brutalitást mellőző rendőrségi közbeavatkozás tükrében Tóth Gy. László összeállítását is másként szemlélhetjük. Azok a közéleti szereplők, politikusok, zsurnaliszták, akik nem győzték magasztalni a Gergényi által vezényelt csonttörő mutatványokat, vajon meg fogják-e róni Bene László országos rendőrfőkapitányt, amiért nem lett ismét piros a vér a pesti utcán? A gondolkozásukból a liberalizmus morzsáit is kiirtó, és a baloldaliság eszmekörével végleg leszámoló nyilatkozatok még abszurdabb színben tűnnek föl 2007. március 15. után, amikor a Fidesz negyedmilliós ünnepi nagygyűlésének méltóságát a befejezés után sem sikerült megzavarni.
A kommentár nélküli szövegekből még plasztikusabban rajzolódik ki, hogy a március 15-öt megelőző félelemkeltés nem hetekkel ezelőtt kezdődött, hanem szeptember–október óta szívósan folytatódik. Egyértelművé válnak azok a módszertani kritériumok is, amelyekkel az álbaloldali kurzus és értelmiségi segítőik szinte „csapaterőben” lépnek fel a lakosság eszmei ledarálása érdekében. Különösen megdöbbentő, hogy Gönczöl Katalin, a később vizsgálóbizottság létrehozásával megbízott kormányzati tisztségviselő már felkérése előtt is a rendőrök szakszerű, jogszerű és arányos október 23-i fellépéséről beszélt. Ugyanazt szajkózta, mint Gyurcsány Ferenctől kezdve Petrétei József rendőrminiszteren és Kondorosi Ferenc államtitkáron keresztül Kuncze Gáborig és Szilvásy Györgyig mindenki. Ha viszont az egykori ombudsman ennyire élesen látta az igazságot már október végén, miért volt szükség a sok millió forint közpénzből létrehozott testületre, hogy aztán több hónapig tartó látszattevékenység után ugyanazt a verdiktet mondja ki, mint ami mellett már látatlanban letette a garast?
A kötet nem egyoldalú abból a szempontból sem, hogy felvonultatja azokat a valóban baloldali és liberális értelmiségieket is, akik nem hajlandók együtt rikoltozni a kormányzati héjákkal. Szalai Erzsébet, Kis János, Tamás Gáspár Miklós, Paul Lendvai vagy például Gulyás József SZDSZ-es képviselő lesújtó kritikai megállapításai kilógnak a kórusból. Akár váteszi is lehet TGM azon mondata, hogy „A miniszterelnök nyilvánosságra került vallomása miatt elvesztette az erkölcsi alapot arra, hogy továbbvigye a programját.” Azóta kiderült: nem tudott mit továbbvinni a multi-miniszterelnök, így nem csupán az erkölcsi, de a szakmai alapok is hiányoznak. Ennek a furcsa „kormánybiztonsági” hivatali konglomerátumnak külön módszertana is van. A gondosan összeválogatott idézetek azt példázzák, hogy minden esetben a legjobb védekezés a támadás jelszavát tartják irányadónak. Az 1957-es Fehér könyvhöz hasonlóan mindenben az ellenforradalmi erők, illetve az ellenzék aknamunkáját látják, s a kritikai megjegyzéseket, sőt még a kérdéseket is a szélsőségekkel való kollaborációnak minősítik. Az „ahol gyalulnak, ott a forgács is hullik” kádárista szlogen mindenre felmentést adott. Ugyanezt a vezérelvet vallják a Szembesítésben megszólaló keményvonalas kormánypártiak. Sem a bizottsági üléseken, sem a parlamentben, sem az interjúkban nem hajlandók konkrét válaszokat adni, de még a kérdésfeltevéseken is felháborodnak. Erre a magatartásra az alapot feltehetően az az MSZP által nyíltan terjesztett rágalom adja, hogy minden rossz mögött a Fidesz áll, és velük szemben minden eszköz megengedett.
origo.hu
Kémbotrány 6 lépésben: a legsúlyosabb válság a magyar–ukrán kapcsolatokban
