Cyprian Kamil Norwid, a lengyel költészet talán legnagyobb alakja leveleiben nem egy alkalommal szólt elismerően a lengyelbarátságával is tüntető Kossuth Lajosról, akinek nagy visszhangot kiváltó beszédeit az Egyesült Államokban több ízben is alkalma volt meghallgatni. De Norwid verset írt azokhoz a lengyel tábornokokhoz is, akik részt vettek az 1848–49-es magyar szabadságharcban. A lengyel költészet legszebb poémáján (Gyászrapszódia Bem emlékének) kívül eszünkbe juthat a Henryk Rodakowski által életnagyságú vásznon honvédegyenruhában megjelenített, szomorúan elrévedő Henryk Dembinski altábornagy festménye. Norwid versben állított emléket a festő által megörökített portrénak (Dembinski tábornok portréjára), míg az 1856-os keletkezési dátummal jelzett Béke című vers egyik ajánlottja Józef Wysocki tábornok, aki hét-nyolc évvel azelőtt a magyarországi lengyel légió főparancsnoka volt. Ők – többek között – azért is harcoltak Magyarországon, hogy az 1848-as rendszerváltozás visszavonhatatlanul tartós legyen. E vonatkozásban a forradalom nem szenvedett vereséget. Leverése ellenére sikeres volt abban is, hogy a lengyel–magyar barátságnak korszerű mítoszt teremtett, amelynek mozgósító energiájából még a XX. századra is futotta.
A magyar–lengyel barátság történelmi jelentőségét, érzelmi-politikai mozgósítóerejét, mitikus jegyeit egyetlen nap krónikájában és ikonográfiájában fel lehet mutatni. Ez a nap: 1956. október 23., az antisztálinista magyar forradalom és szabadságharc kirobbanásának napja. Róla írja az éppen Magyarországon tartózkodó lengyel költő, Adam Wazyk a Qui tacent clamant című versében:
Veletek voltam aznap, mikor a Bem-szobornál
Magyar és lengyel zászlók alatt ujjongtatok.
Nem tudom, közületek ki él még és ki holt már,
Midőn elnémult minden, csupán a tűz ropog.
Ez a vers is Cyprian Kamil Norwidot juttathatja eszünkbe… Az ő Chopin zongorája című poémájának harmadik szakaszát:
A végső napokban ott voltam nálad, Fryderyk,
Kinek keze… fehér, akár az
alabástrom – mozdulata – bája –,
s érintése strucctollas ár:
szemünkben összefolyt már
az elefántcsont billentyűkkel.
A magyar „kis októberi forradalom” tizenhárom napja, amelyet a világ addig rendíthetetlennek hitt kommunista mozgalma ezt követően már sohasem tudott kiheverni, eseményeiben, hangulatában, közösségi szeretetélményében és önfeláldozás-készségében megmagyarázhatatlan szürreális lebegés, a szabadság lehetőségének teremtés előtti látomása, a Norwid által prózában is megjelenített haldokló Chopin lázálomzenéje: a történelem „érintése”.
Szokás összevetni az 1944. augusztus 1-jén kirobbant varsói felkelést és 1956 magyar drámáját. Nem elsősorban a nyugati hatalmak részéről tapasztalt cinikus cserbenhagyottság miatt. A politikai rációnak nevezett önzéshez hozzá lehetett szokni a történelem folyamán. A két eseménysort köldökzsinórként összekapcsoló – Zbigniew Herbert szavaival – „véres köteléket” a megalázottság pányvája jelenti. A varsói felkelés kirobbanása után három-négy nappal kihunyt volna, ha nem áll mellé a lengyel fővárosnak az ötéves náci megszállás minden pillanatában lenézett, halállal fenyegetett s a szabadság órájától megmámorosodott népe. Az értelmiségi körök által szervezett október 23-i budapesti tüntetések ki tudja, milyen eredménnyel értek volna estére véget, ha az anyagi és szellemi javaiból kiforgatott, létezésének minden pillanatában megalázott és létében fenyegetett magyar nemzetet képviselő budapestiek, az üzemek és gyárak délutáni és éjszakai váltásának munkásai tizenhat és húsz óra között nem kapcsolódnak be a szabadság lehetőségétől megkísértve, radikalizáló módon az események menetébe.
Kezdeti lökést 1956 magyar forradalmához az október 19. és 21. között Varsóban, a Lengyel Egyesült Munkáspárt központi bizottságának VIII. plénumán végbement alapvető változás adott, amelynek során Moszkva előzetes hozzájárulása nélkül az 1940-es évek végén a hatalom partvonalán túlra rugdosott pártvezért, Wladyslaw Gomulkát választották első titkárrá.
Az október 23-ra meghirdetett budapesti tömegtüntetés célja: a lengyelországi változások támogatása, a lengyel néppel való szolidaritás kinyilvánítása volt, és annak kikényszerítése lett volna, hogy a Magyar Dolgozók Pártja központi vezetőségében a lengyelországihoz hasonló szellemű, radikális hatalmi átrendeződés következzék be. Megszületik a jelszó: „Lengyelország utat mutat…” Ezért vonulnak a magyar fiatalok – mint Wazyk is írja – lengyel zászlók és lengyel címersasok alatt is. Ezért olvashatók az égboltot felszántó táblákon ilyen jelmondatok: „Éljen a bátor lengyel ifjúság!”, „Éljenek a lengyelországi változások!”, „Bem, Kossuth, Petőfi”. És ezért célpontjuk a Pest és Buda különböző kerületeiből, egyetemeiről, főiskoláiról induló tüntető meneteknek a Duna partján álló jól ismert Bem-szobor.
Hogy a magyar fiatalok 1956. október 23-án lengyel zászlók és lengyeleket éltető jelmondatok alatt lengyel tábornok szobránál tüntessenek, azt a valóban létező barátság szerves hagyományai, a politikai hatóerővé váló lengyel–magyar történelmi és kulturális kapcsolatok alapozták meg. Ez a X. században gyökerező hagyomány a pillanatnyi érdekellentéteket, az esetenkénti összeütközések – az 1470-es években Mátyás király és Jagelló Kázmér harca vagy II. Rákóczi György erdélyi fejedelem szerencsétlen 1657-es lengyelországi hadjárata – következményeit is elsimította.
Politikai és kulturális kapcsolataink 1100 éves múltra tekintenek vissza. A kiváló krakkói régészprofesszor, Michal Parczewski és przemysli kollégája, Andrzej Koperski, valamint a kora középkor avatott szakértője, Elzbieta Dabrowska ásatásaiból, illetve tanulmányaiból tudjuk, hogy Przemysl, Halics és Ladomér térségében – közvetlenül a honfoglalás után vagy annak részeként – egy magyar katonai törzs rendezkedett be a X. század derekáig. E magyarok által elfoglalt és megszervezett területen, illetve tőle nyugatra, északnyugatra lendzsánok éltek. Ennek az együttélésnek az eredményeként hívják a magyarok a polákokat lengyeleknek. E népnév már a XI. század magyar okleveleiben is mai helyesírással szerepel.
A magyarok és a lengyelek szinte egy időben, a X. század második felében szervezték meg államukat. Mindkét nép politikai elitje a nyugati kereszténység mellett döntött, s a Német-római Császárság túlzott politikai befolyásának elhárításához nemcsak Rómában, a pápában, hanem egymásban, egymás uralkodóházaiban is támogatást kerestek és találtak.
Jan Dlugosz, a XV. század lengyel krónikaírója örökítette meg a Lengyel–magyar krónikában a jelenetet, amikor két küldöttség: a lengyel és a magyar jelentkezik 1000 táján II. Szilveszternél Rómában királyi koronáért. A lengyel történész a pápa szájába adva saját morális érveit megrója a lengyeleket, s a koronát a magyar követnek nyújtja át. Lelkére köti azonban mindkét nép képviselőinek, hogy az egymás iránti szeretetet őrizzék meg, egymás ellen soha ne forduljanak, mert aki ezt teszi, nagy szerencsétlenséget zúdít magára. Jan Dlugosz számára, aki elsőnek dolgozta fel az általa szentnek tartott Kinga életét, egyébként teljesen természetes volt, hogy Vitéz János püspök nagyváradi levéltárába járt a lengyel források után kutatni. Természetes volt az is, hogy az Olkuszi Marcin Bylica egykori krakkói professzor, aki hosszú időn át dolgozott Mátyás király udvarában, 1493-as végrendeletében egyetemére hagyta Budán készült csillagászati eszközeit, amelyek ma is láthatók a krakkói egyetemi múzeumban.
A magyar–lengyel kapcsolatok történetét tekintve leszögezhetjük, hogy a középkorban alapozódott szétrombolhatatlanná a lengyelek és magyarok közötti kulturális, társadalmi és politikai együttműködés. Akkori gazdasági és kulturális kapcsolatainkhoz képest ilyenek mintha nem is léteznének napjainkban.
A II. András király által 1222-ben kiadott Aranybulla, amely a nemesek jogait rögzítette (beleértve a király elleni fellépés jogszerű lehetőségét is), valamint a Nagy Lajos által kiadott budai és kassai ediktumok meghatározó módon járultak hozzá a lengyel nemesség társadalmi szerkezetének, jogtudatának és mentalitásának kialakulásához. Míg Magyarországon és társországában, Horvátországban a nemesek számaránya a társadalmon belül öt százalék körül volt, ez az arány a lengyel–litván államban nyolc–tíz százalék körül mozgott. Vagyis a két szomszédos királyság politikai életének irányításába elvileg olyan arányban szólhatott bele a „társadalom”, mint Európában a XIV. és XVI. század között sehol másutt.
II. János Pál 1999. június 16-án, Kinga hercegnő ószandeci szentté avatásakor hangsúlyozta, hogy a „nemes magyar nemzet”, az Árpád-ház adta a katolikus egyháznak és az egyetemes történelemnek a legtöbb boldogot és szentet; számuk meghaladja a negyvenet. Arcképcsarnokuk a gyönyörű oravkai templomban látható. (A chyznei határátkelőhelyet követően a második helység Krakkóba menet.) Közülük többeket a lengyel nemzet is boldogjai és szentjei között tart számon: Szent Hedvig királyné jelképes alakján kívül Szent Kinga nővérét, Boldog Jolánt is. Ők ketten Szent Margittal együtt a tatárjárással elpusztított magyar állam újjáépítőjének, a második honalapítónak tartott IV. Béla királynak a lányai. IV. Béla öccsét, a tatárok elleni döntő csatában, Muhinál 1241-ben halálos sebet kapott Kálmán herceget is a boldogok sorában találjuk. Az ő özvegye a szintén boldoggá avatott Szalomea hercegnő, akinek sírja a krakkói ferencesek templomában látható.
Szólhatunk a középkori Európa egyik legjelentősebb lovagkirályáról, Szent Lászlóról is, aki a XVII. századig példaképnek számított a három tenger térségének királyai és hercegei számára. Ő, akinek édesanyja II. Mieszko lánya, Rycheza hercegnő volt, Vitéz Boleszló udvarában nevelkedett. A Szaniszló krakkói püspök meggyilkolása miatt Magyarországra menekülő lengyel király vendégül látása nem kis erkölcsi és diplomáciai zavart okozott Szent László udvarában. De László király ebből a helyzetből is kivágta magát, akárcsak a pogány kun harcosok gyűrűjéből. Nem véletlenül díszíti Szent László király szobra a vilniusi székesegyház egyik kápolnáját: négy lengyel királynak és számos lengyel hercegnek, akiket Wladyslaw (Ulászló) névre kereszteltek, ő volt a példaképe és védőszentje. (A litvánok szent helyének tartott vilnai katedrális neve voltaképpen Szent Szaniszló- és Szent László-székesegyház.)
Miután a középkor legstabilabb európai királysága a törököktől elszenvedett katasztrofális mohácsi csata után – amelyben a 18 ezer magyar vitézen kívül 3000 lengyel lovag is elesett – az 1540-es évekre három részre szakadt, Magyarország kulturális központja részben Krakkóba tevődött át, ahol csaknem 160 magyar könyvet adtak ki a XVI. században. A Nagy Kázmér által alapított, majd Hedvig királyné és Jagelló Ulászló által megújított egyetemen napjainkig több mint 8000 magyar diák tanult, de míg az utóbbi ötven évben a félszázat sem érte el a krakkói magyar ösztöndíjasok száma, csak a XV. század második felében a magyar, pontosabban magyarországi diákok lélekszáma meghaladta az 1200 főt, vagyis a hallgatók 20 százalékát.
Végig szoros volt a kapcsolat a történelem folyamán a magyar és a lengyel nemesség között. A XIX. század lengyel felkelései nyomán sajátos fogalommá válik „a mi lengyelünk”. Minden észak-magyarországi nemesi udvarház arra törekszik, hogy vendégül lásson egy lengyel menekültet, aki természetesen gróf és őrnagy. A lengyel ügy 1831 után nemcsak a magyar politikai elitet hatja át, hanem az egész magyar társadalmat. Ezt még inkább tudatosítja az a tény, hogy 1848–49-ben több mint 4000 lengyel harcolt a magyarországi és erdélyi légiók és a honvédsereg soraiban, s a korszak legismertebb hőse a magyar keresztnevet kapott Bem József lett. A XIX. századi magyar–lengyel kapcsolatok hihetetlenül gazdag tárházát nyitja meg előttünk Mieczyslaw Adamczyk 2003-ban – ez idáig sajnos csak lengyelül – megjelent könyve, amelynek címe magyarul: Idegen iskolák a galíciaiak oktatásában. Szent István koronájának országa. Ebből megtudható, hogy az 1772 utáni száz évben 8000 galíciai diák tanult a magyarországi piarista gimnáziumokban.
A két nép közötti barátság tényének egyik legbeszédesebb bizonyítéka, hogy Európa legstabilabb határa a XI. század és 1920 között fennálló lengyel–magyar határ volt, amely a történelem során legfeljebb húsz–huszonöt kilométeres szakaszon változott meg. Az 1920. június 4-én megkötött trianoni békében létrejött Magyarország arányában olyan, mint a lengyel–litván állam az 1793-as, második felosztás után. Magyarországot a kisantant államainak – Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia – gyűrűje vette körül. A Horthy Miklós kormányzó nevével fémjelzett és revíziós politikát folytató állam Lengyelország segítségével szeretett volna kitörni külpolitikai elszigeteltségéből. A II. Lengyel Köztársaságot azonban Franciaországhoz fűzték érdekei, s katonai szövetséget 1926-ban Romániával kötött, amellyel Magyarország viszonya – Erdély miatt – feszült volt. A pillanatnyi politikai érdekellentétek dacára a magyar társadalmat hivatalosan is lengyelbarát szellem hatotta át. Például az általános iskolákban és a cserkészmozgalomban is kötelező volt az Isten, ki Lengyelhont című himnusznak tartott ének megtanulása. E ténynek is szerepe volt abban, hogy a második világháború éveiben a lengyel menekültek tízezrei leltek otthonra Magyarországon.
A Csehszlovákia széthullása után, 1939 márciusában Kárpátalján létrejött lengyel–magyar határnak alig fél év múlva igazából Lengyelországra nézve lett felmérhetetlen jelentősége. Miután a Vörös Hadsereg szeptember 17-én Hitler szövetségeseként kelet felől megtámadta Lengyelországot, a magyar kormány Teleki Pál miniszterelnök utasítására hivatalosan is megnyitotta a határt a lengyel menekültek előtt. Már tíz nappal korábban jegyzékváltásra került sor Ribbentrop és Teleki miniszterelnök között, amelyben a magyar kormányfő visszautasította a németek azon kérését, hogy igénybe vegyék a kassai vasútvonalat a lengyelek elleni hadművelet céljaira. Nem véletlenül jegyezte fel pár év múlva naplójába Ribbentrop külügyminiszter, hogy véget kell vetni a magyarok lengyelek iránti irreális szentimentalizmusának.
Megbízhatatlanok voltak a németek számára a második világháború alatt a lengyel területeken állomásozó magyar csapatok. A Honi Hadsereg és más lengyel ellenálló csoportok igyekeztek kerülni az összecsapást velük. Tanulságosak azok a stencilezett társalgási szótárak, amelyek napvilágot láttak az együttműködés különböző formáit tárgyaló és taglaló párbeszédek le
origo.hu
Szentkirályi Alexandra Kollár Kinga felfüggesztését indítványozta a Fővárosi Közgyűlésben
