(Cartagena)
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok – hallgatjuk a verset egy bűbájos kolumbiai városka társasházának negyedik emeletén, és egyik ámulatból a másikba esek. Ülünk a harmincöt fokos melegben, a házigazda, Millero Congo (a név magyarul kongói magvetőt jelent) zenél és szaval magyarul, hiszen Dely Istvánnak hívják, és harminc esztendővel ezelőtt még a Locomotiv GT-ben hallhattuk játszani. Felesége, Leonor Dely kávét tölt, majd elénekeli a Los Angelesben felvett Talisman című lemezükről az Oye, oye-t.
– Afrikai származású magyar vagyok – kezdi a beszélgetést Dely. Merthogy az ember Afrikában született. A zenész tehát csak lelkében afrikai, de annyira, hogy egyetemi ösztöndíjasként a hatvanas években Kubába ment latin-amerikai irodalmat tanulmányozni. Nem akart hazajönni, ezért az egyéves ösztöndíj lejárta után – falból – a kubai vízilabda-válogatott magyar edzőjének tolmácsa lett, miközben a tréner kiválóan beszélt spanyolul. A haladék után nem volt mentség, haza kellett jönni, ekkor lett Kelet-Európa legjobb – és sokáig egyetlen – kongása. Nem dobol, az nem az igazi – a kongánál a bőr a bőrrel találkozik, a puszta kéz is hangszerré válik.
Itthon rengeteg együttesben zenélt (az LGT a legismertebb közülük), és nyelvi bravúrként lefordította – többek között – A pátriárka alkonyát Márqueztől. Aztán szűk lett neki az ország, hetvenhétben turistaútlevéllel nyugatra ment, ahol összezenélte az útiköltséget Bogotába, hogy Párizsban megismert szerelmével, az énekes-dalszerző Leonorral élje le az életét. Azóta Cartagenában van az otthona, de állandóan úton van, járja Kolumbia, Haiti, Honduras, Francia Guyana, Martinique, Suriname és más országok őserdeit, hogy a ritmusok nyelvén elbeszélgessen az ott lakókkal. Tanul tőlük, de tanítja is őket, hiszen megalapította az ország első ingyenes tradicionális dobiskoláját. Saját családi együttest is alakított: felesége énekel, két fia szintén kongás. Kétezerben a sokszoros Grammy-díjas amerikai zenei producerrel, K. C. Porterrel írtak alá szerződést, azóta a Los Angeles-i stúdiókban két lemez is készült: 2001-ben az Amame, 2004-ben pedig a Talisman, és mostanában rögzítik a harmadikat. A családi zenekar – iráni, kínai és más nemzetiségű zenészekkel kiegészülve – eddig ötször turnézott az Egyesült Államokban.
Időközben felvette a bahá’í hitet, és az egyház szolgálatában missziót is vállal szerte a világban, főként Afrikában és Latin-Amerika szegény vidékein. Minden előadást hagyományos dobolással kezd, így jelezve, hogy tiszteli őket, közülük való. Mindenütt gyorsan befogadják. Kivéve talán igazi szülőhazájában: hazalátogatásakor itthon kellemetlen élmény érte: a fővárosban mosolytalan, morcos embereket talált, akik elfordították a fejüket, amikor egy megálló felől érdeklődött a villamoson.
Ülünk a reptér melletti lakásban, a beszélgetést ötpercenként szakítja meg az érkező és az induló gépek robaja. Épp a híres barranquillai karnevál után vagyunk, így természetesen szóba kerül a folklór kiemelt szerepe a kolumbiaiak életében. Itt sem volt mindig így, mondja Dely, egy évtizede a városokban a népi kultúra csak a szépségkirálynő-választás idején, novemberben került szóba, amikor a felvonulásra behozták a falvakból az öreg zenészeket. Aztán rájöttek a városok fiataljai is, hogy fontosak a gyökerek, ma már nincs olyan egyetem, amelynek ne lenne néhány hagyományőrző együttese.
– Egyre jobb fesztiválokat tartanak, tömegek tanulták újra a népzenét, pedig itt is ugyanazok a nemzetközi popzenék mennek a tévékben-rádiókban, mint otthon – meséli a zenész, aki szerint az ok a motivációban keresendő. – Itt megtanulták az emberek, hogy saját értékek nélkül gyökértelenek maradnak a globalizálódó világban. A saját kultúrájuk olyan éltető, mint a levegő, arról nem is beszélve, hogy a karibi, indián, afrikai és európai kultúrák találkozásából itt egy sokkal gazdagabb ritmusvilágú, érzelemdúsabb zene született, mint amit ma az angolszász popkultúra kínál. Ez a döntés nem vagy-vagy jellegű, a két világ jól megfér egymás mellett, a diszkót kedvelők sem érzik szégyennek, ha beindul a testük a kumbia dallamára. Nemcsak a biológiai, hanem a kulturális diverzitás is fontos, hiszen ezekből a téglákból épül fel a teljes ember, és mindenkinek hozzá kell tennie a világhoz azt, amit csak ő tehet hozzá.
A Petőfi-vers „kongásítása” kapcsán arról is beszélgetünk, hogy minden vegyíthető, összeolvasztható egymással, ami emberi – a magyar zeneművészetben különösen a cigányzene alkalmas a más kultúrával való elegyítésre.
A kultúrák egymással való keveredése izgalmas gondolat, így elmerülünk a térség történelmének elemzésében. Amikor az Újvilág európai meghódítói kiirtották az őslakos indiánokat, munkaerő nélkül maradtak, így „ipari méretekben” hoztak hajón rabszolgákat Afrikából. Az afrikai rabszolgák és utódaik zenéje különös módon alakult: az elszigetelt törzsekből összefogdosott embersereg sokszor egymás nyelvét sem értette, így már a gyűjtőhelyeken és a hajókon is a zene volt a közvetítő nyelv. Ez természetesen változással, csiszolódással járt, amit később követett a fehér, domináns kultúrához való kénytelen-kelletlen igazodás. Ez nagymértékben függött attól, hogy hova kerültek rabszolgának: minél tisztábban maradhatott meg ősi vallásuk, annál több afrikai vonás maradt meg a zenéjükben, hangszerelésükben. Az angolszász gyarmatosítók nem elégedtek meg annyival, mint spanyol katolikus társaik (akik csak megkeresztelték a tulajdonukba került embereket, de nem követelték meg tőlük múltjuk teljes feladását), hanem könyörtelenül kiirtották az afrikaiság minden nyomát. A génekbe ivódott zeneiséget azonban nem tudták kitörölni, így a protestáns feketék a fehér ember hangszereivel és dallamvilágával hoztak létre valami újat, amit sajátjuknak mondhattak: így született meg a blues, a spirituálé, a gospel, és ezekből lett később a dzsessz, a rock and roll, délebbre pedig a calypso, a reggae és a soca.
A latin rabszolgatartó hatalmak sokkal lazábban vették a hittérítést, az emberek megtarthatták dobjaikat, énekeiket, táncaikat, rítusaikat, így a keresztény külsőség alatt virulhatott Kubában – többek között – a congo, az abakuá és a carabali vallás, Kolumbiában a lumbalu, Haitiban a vuduhit, Suriname-ban a winti, Brazíliában a candomblé, a makumba, az umbanda. Ez a „latin” ütőhangszereseknek azért jó és fontos, mert az afrikai vallások középpontjában a poliritmikus kézidob- és perkakultúra döbbenetes gazdagsága és kifinomultsága áll.
Dely nemcsak a helyieket tanítja meg a gyökerekhez vezető zenére – magyarországi látogatásakor Kapolcson és Budapesten is tartott kurzust, Cartagenába pedig már a „második évfolyam” érkezett Budapestről Takács Márton fiatal kongás személyében. Két fia – David és Shango – pedig egy ideje Magyarországon él és zenél. Együttesük neve is karibi: a Tumba y Quema az őserdei földművelésre utal, amelynek során a fákat felégetik, és a felszabaduló területen új élet sarjad.
Dely István huszonnyolc év után járt itthon, de olyan turistának érezte magát, aki egy fura véletlen folytán beszéli az illető ország nyelvét. Negyvennégyben bombázás idején született, talán ezért is oly erős benne a békére vágyakozás. Ezt az őserdőben, fekete emberek között találta meg.
– Amikor otthon zenéltem, a kreativitás még egybeesett a popularitással, így a leghíresebb zenészek egyben a legjobbak is voltak. Ma már nincs így, ezért sem hiányzik az a közeg. Különben a srácaim – immár magyar állampolgárként – ott vannak helyettem. Az otthonom végérvényesen ez a mágikus hely, ahol különböző fajok és kultúrák találkoznak – mondja búcsúzóul, és elhiszem neki, hogy immár végérvényesen hazaérkezett. Kolumbiába.
origo.hu
Ezekről a törvényekről döntött az Országgyűlés
