Katolikus székely vidékeken a délben hallható harangszót most is megállva, kalapot emelve, keresztet vetve tiszteli meg a nép. Egyházi személyek üdvözléggyel köszöntik a delet, meghitt, naponkénti ünneppé magasztalva e röpke percet. Automatizált világunkban, amelyben mindennél előbbre való az idő – még a pénznek is a „szinonimája” lett –, már eszünkbe sem jut, hogy nem olyan régen nemhogy nem egyszerre, nem ugyanabban a percben, de még nem is ugyanabban az órában jelezték a nap közepét a magyarországi falvakban, városokban, tájakon. A régi ország keleti és nyugati széle között ötvenpercnyi volt a természetes időkülönbség, s mivel a falvak legtöbbjében a XIX. századig nem volt óra, a nap állása szerint kongatták a harangot. Jellemző, hogy a fővárosban még 1867. február 1-jétől kezdődően is „lőtték a delet”: a polgárok és hivatalok a budai állami reáliskola emeleti erkélyéről 12 órakor elsütött ágyú dörrenéséhez igazították az órájukat. Csak a hivatalos zónaidő 1892. évi bevezetésével és a kiépülő vasúthálózathoz kapcsolódó távírórendszer segítségével vált lehetővé az egységes és viszonylag pontos idő közvetítése.
Az ókori napórák utódai, az 1500-as években megjelent, majd megfontoltan fejlődő toronyórák egészen a XX. század elejéig megőrizték kiváltságos helyzetüket. E roppant konzervatív mechanikájú szerkezetek hagyományosan templom, kolostor, városháza, kastély, kaszárnya tornyáról jelezték az idő múlását, a modern városfejlődéssel azután mind több forgalmas helyre – pályaudvarokra, a pesti vásárcsarnokokra és közvágóhidakra stb. – szereltek fel jól látható nyilvános órákat. A technikai és kulturális história egy fejezetét, a budapesti toronyórák történetét egy most megjelent könyvből ismerhetjük meg. Szerzője részletesen feldolgozta a székesfőváros kegyurasága (!) alá tartozó budai, óbudai és a Duna bal partján található plébániatemplomok óráinak műszaki adatait, valamint a gyártásukra, felszerelésükre, üzemben tartásukra, javításaikra és egyebekre vonatkozó dokumentumait. Megtudjuk többek között, hogy a józsefvárosi plébániatemplomé volt az első világító számlapú toronyóra Pesten: 1895 karácsonyára kötötték össze a vadonatúj villanyhálózattal. A 190 centiméter átmérőjű új számlap 245 koronába került, amelyből 125 korona volt a csiszolt üveg. Hat gyertya fényerejű izzó világította meg, az áramszolgáltató 25 százalék engedményt ajánlott fel a tarifából. Ezt a kedvezményt a fővárosi tiszti ügyészség 40 százalékra akarta emelni, mondván, az óra nyilvános közvilágítási feladatot is ellát, ráadásul ettől fogva az egyházfi is csak külön díjazás fejében vállalta az időmérő eszköz kezelését. Lám csak, miféle nem várt bonyodalmakkal járt már akkor is a szédületes technikai fejlődés!
(Takács József: Budapesti toronyórák története, 1889–1909. Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, Budapest, 2007. Ármegjelölés nélkül)
origo.hu
Ezekről a törvényekről döntött az Országgyűlés
