Ép testben ép lélek? Na ne vicceljünk. Fa nem maradhat ép. Ez a törvény. A corpusnak, a testnek csonkulnia vagy dőlnie kell. A törvény ez. Igen. Ez törvény. A regulánál, a szabálynál sokkalta mélyebb értelmű rendelkezés. Mondhatnám akár természettörvénynek is – hisz eddig nem sikerült áthágni –, ha nem volna paradox módon a természet ellen való. Ha nem épp az ember törvénye volna a természet fölött. Természetfölötti? Annak mondjam hát? Minek nevezzem? Minek nevezzelek? Régebbi törvény ez a fánál Krisztus keresztjén. Fától nem látjuk az erdőt? Régebbi Mózes kőtábláinál. Az első törvény. Jus primae noctis. Numerus nullus. Avagy Iljin–Segal: hogyan lett az ember óriás? Az erdők pusztítása tette naggyá.
Miként a tetűről és a poloskáról is első képzettársításunk az, hogy „irtás”, úgy az erdő kapcsán is első aszszociációnk, reflexünk az irtás. Az erdőirtás. Emlékszem egy régi cseh rajzfilmre. Gyakorta vetítették esti mese gyanánt, a kereskedelmi rádiók szakzsargonjával élve rotációban tartották. Egy szomorú királykisasszonyról szól, akit senkinek sem sikerült felvidítania, míg meg nem jelenik a vállalkozók közt egy derék favágó. Ő kiirtja, kivágja a palota körüli sűrű erdőt. A napocska végre besüt a palotába, lám, a királykisasszony az erdő sötétjétől volt melankolikus. A lomb takar, a fény: élet. Egy szívhez szóló cseh rajzfilm tehát, ha fogalmazhatok így, a vietnami lombtalanítás dimenziójában gondolkodva osztott igét.
Bizony-bizony: az erdőirtás a legkorábbi problémamegoldó gondolkodás. Ha nincs ott az erdő, az a megoldás. Irtsuk ki. Ha kiirtottuk az őserdőt, következhet a valami a helyére. Addig a semmi van. Isten a semmiből teremtette meg a világot. Az embernek ez a semmi a természet, ám ahhoz, hogy teremteni tudjon a helyére valamit, előbb meg kell semmisítenie. Az erdő a maga kusza liánjaival, komplex, rejtélyes és támadó harcmodorú bonyolultságával kezdettől fogva egyfajta gordiuszi csomó a lelkünkben, melynek méltó megoldása csak a machete, a bozótvágó kés vagy a gépfűrész lehet.
Fentebbi, atavisztikus félelmeinket örökölte meg a fához való viszony bennünk. A fa megbocsáthatóbb az erdőnél, hisz nem csoportosan támad, s ha ráadásul mi ültettük, akkor már uralható is a telepítettség örvén, de mégse kerítés. Akármikor beáldozzuk. Tűrt kategória. A fák hátrányos helyzete a villanyoszlopokhoz képest jól megmutatkozik akkor, amikor egy fa önhibáján kívül embert mer veszélyeztetni. Ekkor előbújik belőlünk a néhai ősember, és átcsapunk tüstént irtó hadjáratba. Mert hisz hogy is hangzik a törvény? Fa nem maradhat ép. Ez a törvény. A szigligeti nyárfasor se maradhatott ép, sőt semmilyen se maradhatott, a pánikbeteg ősember kiirtotta. Pánikbeteg ősemberek ritkítják, csonkolják, irtják és vágják mindenhol a fasorokat, a nagy viharra készülve, mely bármikor jöhet.
Öt ember halt meg úgy 2006. augusztus 20-án, hogy rájuk dőlt a fa, csakhogy, kérdem én, a fák a hibásak ebben vagy azok a döntnökök, akik asszisztáltak egy abszurd helyzethez, egymillió ember szabadtéri tartózkodásához katasztrófahelyzet közepette? A természetvédők kezét mindig azzal fogják le: vállalod-e, hogy valakire rádől a fa? És nincs, aki vállalná. Potenciális gyilkos senki sem akar lenni, az emberélet ultima ratio, amely előtt mindenki kapitulál.
Oké, emberélet. A fa olykor, nagy ritkán veszélyeztethet emberéletet, ez tény, de vegyük akkor szemügyre, hogy az emberi társadalom az emberi élet egyéb területein miképp is viszonyul saját önveszélyeztetéséhez? Milyen a kockázatkezelési stratégiája, ha az ember életét vagy testi épségét éppenséggel nem egy fa veszélyezteti? Hanem, mondjuk: a cigaretta. Közismert tény, hogy milyen sok daganatos beteg hal meg a dohányzás közvetett következményeként. Az emberéletért a fák esetében oly mérhetetlenül aggódó társadalom a dohányzás esetén megelégszik néhány riasztó felirattal – A dohányzás rákot okozhat! –, ahelyett hogy a kockázatot magát megszüntetné, de jó, a dohányzás okozta kockázat elvont. Egy építkezés kockázata már kevésbé az. Ha dolgoznak a tetőn, onnét bárkinek a fejére eshet egy tégla, de a társadalom ahelyett, hogy abbahagyná a munkát, csak figyelmeztet: Vigyázz, a tetőn dolgoznak!
Ha viharban házra borulhatnak az emelődaruk, miért nem vágjuk ki az emelődarukat? Ha viharban a nagyfeszültségű vezeték alatt tartózkodóba belecsaphat a villám, miért nem vágjuk ki a vezeték tartóoszlopait? Amíg egy műtárgy, egy szolgáltatás vagy épp egy szenvedély fenntartása össztársadalmi érdek, addig a társadalom szó nélkül vállalja, hogy az adott műtárgy, mondjuk nagyfeszültségű távvezeték, az adott szolgáltatás, mondjuk országúti autóközlekedés, vagy az adott szenvedély, mondjuk dohányzás, fenntartása emberéletbe kerülhet. Zéró tolerancia bizonyos ügyekben létezik, de zéró kockázatvállalás nem. Az elektromos hajszárítók gyártását a házi balesetek és az elektromos hajszárítóval elkövetett öngyilkosságok ellenére sem akarja senki betiltani.
Mit jelent ez? Azt, hogy a fák megléte számunkra nem össztársadalmi érdek. A fáktól zéró kockázatot várunk el, míg a technológiától nem, de miért lehetetlenség eleve, hogy élő fáinkat villanyoszlopszámba vegyük? Miért lehetetlenség az öreg fák által jelentkező kétségtelen kockázatot felnőtt ember módjára egyéb kockázatokhoz hasonló eszközökkel kezelnünk? Ha ott viríthat a villanyoszlopon, hogy „Érintésveszély!”, s a vonatablakon, hogy „Kihajolni veszélyes!”, akkor pótolhatatlan méltóságú fáink törzsére miért nem kerülhetnek hasonló értelmű figyelmeztető táblák: „Dőlésveszély!” „A fa alatt tartózkodni szélben és viharban életveszélyes!” Miért csak a gyógyszernek lehetnek kockázatai és mellékhatásai? Kultúránkhoz miért nem tartozhat hozzá az, hogy igenis vállaljuk a fák által jelentett veszélyt, és megtanulunk együtt élni vele?
A fák nem nőhetnek az égig miattunk, emberek miatt. Mi azonban még megtanulhatunk fölnőni a fákig. Ne aggódjunk törpeségünkért. Az ember felnőttként is kicsi marad.
origo.hu
Így lesznek nyitva a boltok a hosszú hétvégén
