Harmincketten

Most, hogy Virginiában egy huszonhárom éves szörnyeteg lelőtt harminckét embert – tanárt, tanulót –, ami több az éves átlagnál (az Egyesült Államokban rendszeresen lőnek az egyetemeken), fölvetődik a kérdés, majmolnunk kell-e a tengerentúli világot. Hiszem, hogy a nagykanállal kimért, amerikanizált műbalhé – a gagyi filmek, gengsztershow-k – minket is rossz irányba vezet. Elég belelapozni a műsorújságokba, egyebet sem látunk, olvasunk, mint a harmadosztályú USA-bóvlik imádatát. Hamarosan itt is lőni fognak? Ez a trend.
Harminckét halott, sok-sok sebesült. Ha lehet, én nem kérnék belőle. Most megy a vita arról, hogy az agresszív tömegkultúra felelős-e az ehhez hasonló vérengzésekért. Szerintem ez nem is kérdés: igen! Ezért hát én inkább Várkonyi történelmi filmjéből szeretnék látni a televízióban (akár fehér-feketében, megkopott kópián), elég abból a ránk öntött mocsokból, amelynek évente, havonta itt vannak a halottjai, egyelőre Amerikában.
Egy megveszekedett, hitvány világban élünk, ahol a feszültség fölkeltése valakik érdeke. Borzasztó. Én A Pál utcai fiúkat szeretném újra megnézni a televízióban (olvasni olvasom, százhuszadszor). Vagy az Egri csillagokat. Nem kell a Zsaru és a leszámolás című lepusztult amerikai film, az váltja ki gyerekeinkből az eszement agressziót. Erre azonban a jelek szerint a tengerentúlon még nem jöttek rá. Harminckét halott, és hol van még az év vége… Nálunk még „csak” verik az elkanászodott nebulók a tanárokat az iskolában, de ha nem teszünk sürgősen valamit, itt is tragédia lesz. Én szóltam.