Kutyaevő

Lenyalt frizura, konfekcióöltöny, öblögető bariton, hazafias dalok, merev beállás, széles gesztusok, „nagy szláv repesztés” – az idősebb magyar közönség így emlékezik az szovjet-orosz könnyűzenére, illetve ahogy ők nevezték, az esztrádra. Bár ennek az irányzatnak is voltak kiváló képviselői, mint például a franciásan charme-os, kellemes hangú Mark Bernesz a negyvenes–ötvenes években, ez a stílus végleg elavult.
Aztán a múlt század hetvenes–nyolcvanas éveiben megjelentek az úgynevezett „bárdénekesek”. Például Vlagyimir Viszockij, az énekes színész, akinek egy szál gitárral kísért dalai valóságos transzba ejtették a főleg fiatalokból álló hallgatóságot.
Nem kevésbé voltak népszerűek a költő Bulat Okudzsava saját maga által megzenésített, gitárkísérettel előadott dalai; később a városi folklór jeles képviselője, a szentpétervári illetőségű Alexandr Rozenbaum.
Külföldön is nagy elismeréssel szólnak Zsanna Bicsevszkajáról, akinek bérelt helye volt (vagy talán még ma is van) a párizsi Olympia színház színpadán. Kétségtelen, ahogyan az oroszok Joan Baezje összeötvözte az Esti harangszó című orosz népdalt az amerikai blueszal, az stílusbravúr, valamiféle ösztönös ráérzés arra, hogy az igazi népzenei alkotások nem is állnak olyan messze egymástól. Előadásában az amerikai folk és country sajátos orosz ízekkel párosítva hangzik fel.
A gorbacsovi glasznoszty és peresztrojka óta eltelt húsz évben gyökeresen megváltozott az orosz könnyűzene szerkezete, stílusa; kinyílt a hanghordozók (lemezek, hangkazetták, CD-k, DVD-k) piaca. Oroszországban szinte mindent lehet kapni a pop-rock választékából, a legkényesebb igényűek is megtalálják a kedvükre való albumokat.
Ennek a sokarcú és alapjában véve igényes új hullámnak az egyik legjobb (ha nem a legjobb – ízlése válogatja) képviselője Grigorij Lepsz.
Lepsz Odesszában született, de Szocsiban kezdte pályáját. Szocsi nemcsak mediterrán éghajlatú üdülőbázis a Krím félszigeten, hanem a különböző nemzetiségű (orosz, ukrán, grúz és más) maffiák, bűnözői csoportok, nehézfiúk találka- és pihenőhelye, a „nagy élet” színtere. Ilyen szociális környezetben lépett fel Lepsz éttermekben, bárokban, egyéb szórakozóhelyeken, nyakig belemerülve az éjszakába. És nemcsak az éjszakába, hanem mindenbe, ami ezzel jár. Lepsz „evett kutyát”, ahogy az orosz szólás mondja, ami átvitt értelemben azt jelenti, hogy kemény megpróbáltatásokon ment keresztül.
Nagyon népszerű volt Szocsiban. A közönség rajongott érte, óriási tehetségnek tartották, és valóban az is volt, csak az a fránya környezet, életmód ne lett volna…
„Kezdetben vizespohárszám ittam a töményet, főleg whiskyt, de ha nem telt rá, akkor vodkát. Hetekig fetrengtem részegen, időnként úgy tűnt, több alkohol folyik az ereimben, mint vér” – vallja egy későbbi interjúban. Hat alkalommal kellett reanimálni, úgy tönkrement a szervezete az alkohol, a kicsapongó életmód és később a narkotikumok miatt.
Egy súlyos hasnyálmirigy-gyulladás majdnem elvitte; fél évig kórházban ápolták. Válaszút elé került: vagy változtat életmódján, vagy meghal. A végső lökést barátjától és egyben menedzserétől, Jevgenyij Kobiljanszkijtól kapta, aki egyszerűen fülön fogta Grigorijt, és felvitte magával Moszkvába. Mindez 2004-ben történt.
Moszkvában azonban Lepsz ott folytatta, ahol Szocsiban abbahagyta. Ivott, nőzött, kábítószerezett. Önbizalma is cserbenhagyta. „Kit érdekel egy felpuffadt, százkilósra hízott, vörös képű alkoholista?” – kérdezte legfőképpen magától. Végül a keménykezű, benne mindvégig bízó menedzser és barát gatyába rázta.
Első CD-je 1995-ben jelent meg Az Úr óvja önt, asszonyom címmel. Bár a címadó dal nagyon szép – egy régi, XIX. századi udvarló románcos modorát idézi –, mégsem ez a dal lett a lemez slágere, hanem a Natalie, ez a kicsit sanzonos, countrys szám, amely egyben megalapozta Lepsz azóta is diadalmas pályafutását. Még ugyanabban az évben megjelent a második CD (persze hogy Natalie címmel), amely alig különbözik az elsőtől – ütni kell a vasat, amíg meleg.
És most nézzük, mi ennek a sokat hányódott orosz énekesnek a titka!
Hát persze hogy a tehetség! Erős, férfias, tisztán zengő, néha rekedtes, széles skálájú hang, amely inkább a felső regiszterekben hódító, és amely magával ragadó, rendkívül attraktív, szenvedélyes előadásmóddal párosul.
No és a Lepsz-dalok tartalma, tematikája. Szerelmek, elválások, tragikus és boldog visszatalálások, nosztalgiák, fülledt szexuális kalandok (Natalie; Furcsa szerelem; Ne szomorkodj, kislány; Az esőt hallgattam és rád gondoltam; Jégpáncél van a szíveden); az élet peremére szorult, hányódó embertársai iránti együttérzés (A kártyás; A virágárus öregasszony; Uraim, adakozzanak az utcazenésznek; Egy kis táncoslány az éjszakai varietéből; vagy a lágerlakók szenvedéseit idéző Dohányfüstben nosztalgiázva).
De más, a popzenében talán szokatlan, komoly témák sem hiányoznak Lepsz repertoárjából. Filozofikus gondolatok az emberi létezés értelméről, az idősödő, most már úgy tűnik, megállapodott férfit gyötrő féltékenység, az úgynevezett „új oroszokat” gúnyoló dal (Utószó; Töprengéseim; Jó éjszakát, uraim; Nem jön a szememre álom; Patkányféreg féltékenység; Megáradt a folyó; Egész élet; A parancs; Jozefina; Széttört szívek tangója; Zörög a haraszt).
A kislánya első születésnapjára írt dal (Első születésnap) bája és az Irina Allegrovával énekelt duett (Te vagy a holnap angyala) még tovább növelték Lepsz népszerűségét. Ez utóbbi miatt a bulvársajtó (ott is van, méghozzá nem is akármilyen!) pletykahadjáratot indított ellene: azt terjesztették, hogy viszonya van a nagyon csinos és ugyancsak tehetséges exkluzív szépséggel. Az énekes felháborodva utasította vissza a vádat: „Családos ember vagyok, fiatal feleségem van, nemrég született egy gyönyörű kislányunk. Allegrovát nagyon tisztelem, és jó énekesnek tartom. Jó barátok vagyunk, de semmi több.”
Lepsz énekesi sikerének másik összetevője a rendkívüli műfaji változatosság. Nem követi a divat hullámzásait, de nem is zárkózik el mereven az újtól. Repertoárjában megtalálható a finom hangulatú bossa nova, a hully-gully, a blues, a hiphop, a reggae, no és a vérpezsdítő, pörgős rock and roll.
Szenzációs CD-vel rukkolt ki Grigorij Lepsz 2004 karácsonyára. Vlagyimir Viszockij 12 dalát dolgozta fel saját stílusában. Olyan sikereket, mint a Dal a barátról, Mentsétek meg lelkeinket, Hazatérés a hegyekből, A vitorlás vagy az egyik legsikeresebb Viszockij-dal, a Cigányosan. A népszerűséghez hozzájárulnak a tehetséges, fiatal kísérőzenészek, a gitárosok és a szintetizátorok bűvölői, no meg a remek női vokál.
Gyakran teszem fel magamnak a kérdést: hol van ennek a ragyogó tehetségű orosz énekesnek a helye a pop-rock világában? Bízvást állíthatom, hogy a legnagyobbak között. Azt hiszem, hogy Tom Jones, Chris Rea, Joe Cocker, Rod Stewart vagy Zukkero nem utasítaná vissza a barátságát, hogy csak az életkorához és stílusához hasonlókat említsek.
Lepsz persze – kétségtelenül – furcsa szerzet. Nem jár külföldre, ugyanakkor szívesen vendégszerepel vidéki orosz városokban, nem szereti a „nagy házakat”, stadionokat, inkább lép fel elegáns klubokban, diszkókban, kis létszámú közönség előtt. Talán ezért is van az, hogy külföldön csak kevesen értékelik, kevesen érthetik azt a hangulatot, életérzést, amely Grigorij Lepsz művészetét jellemzi.