Szomorkövesdi albérlőblues

Hej, ti szőrösszívű, tiprott lelkű házinénik és házibácsik – sóhajt a krónikás, aki zarándokútja újabb stációjaként Szomorkövesden, e labanc lelkületűnek hírlelt városban ütött sátrat, megtudni óhajtván, van-e ott folyó, olyasféle, mint emlékei szerint Párizsban a Szajna, Szegeden a Tisza vagy Nagyváradon a Sebes-Körös (nincsen, hacsak a városon áttekergő incifinci patakot folyammá nem üti a köztársaság elnöke), jó föld, kövér legelő (egyik sincs), kivált pedig jóízű, barátságos magyar élet (az aztán végképp nincs), és ha nincs, lehet-e érte tenni, hogy majd legyen –, be keményen megpróbáljátok az albérletből albérletbe vándorló szegénylegény türelmét és pénztárcáját! Hej, be nehéz szeretni benneteket! (Nem mintha a kufsteini, johannesburgi vagy bázakerettyei – alkalmasint hasonlóképp cudar – főbérlők szakadatlan üdvrivalgásra késztetnék az ottani albérlőket.)
Nehéznek nehéz, de azért nem lehetetlen. Csak éppen a zarándoknak – buddhista türelmet, taoista megbocsátást tanúsítva egyvégtében – fölül kell emelkednie főbérlő csoroszlyák vérszopó praktikáin, fondorlatos zaklatásain, zordon önkényén s egyáltalán: el kell állnia az emberszabású lakhatás eleminek fantáziált (persze mindannyiszor kiderül, hogy elérhetetlenül délibábos) kívánalmától. Túl kell tennie magát azon, hogy bútorozott szoba gyanánt a néhai Vörös Október láda- és koporsógyár legdermesztőbb típusszekrénysorai, kibicsaklott lábú, kátyúsra hentergett, ádázul nyikorgó heverőmatuzsálemek, már a legócskább ócskapiacon sem elpasszolható ülőbútorok lőcsölődjenek rá. Kutyába kell vennie (róluk – mármint a kutyákról – később), hogy fojtogatóan negédes házimámija nap mint nap rajta porolja ki boldogtalan lelkének agyonnyűtt rongyszőnyegét, vagy hogy erőszakosan próbálja összeboronálni valami leharcolt satrafával, netán több vizespohárnyi kerítésszaggató gugyipálinka belédiktálása után naftalinszagú ágyába vonszolja, s altestét bérlésre kínálja föl, ekként tágítva öblösre az albérlet szó hermeneutikai dimenzióit. Vagy épp kategorikusan eltiltja őt minden ellenkező nemű emberi lény bérleménybeli vendégül látásától (e tilalmon az albérlő, ha a Teremtő történetesen melegnek alkotta, orrvérzésig hahotázhat). Vagy – a legközelebbi rokonain kívül – kiterjeszti a tilalmat mindennemű vendég látogatására; az albérletek zarándokának ez meg ahhoz jön kapóra, hogy nővérei, fivérei, unokatestvérei, sógorai, sógornői, ángyikái számát csodásan megszaporítsa.
Főlakó az allakót általában ott és akkor ellenőrzi, ahol és amikor csak éri. Szobák és lakások bérbeadásának műnemében a nyers, lucskos érdek dominál. Vendégbarátság és vendégszeretet idegen a műfajtól (kivétel, ha akad, adassék néki tisztelet!). Szerencsés esetben csak pénzről, kevésbé szerencsésben hatalomgyakorlásról, érzelmi piócaságról, a (poszt)bolsevik tipratásban elnyomorodott emberek hitvány kis játszmáinak való kiszolgáltatódásról van szó (gyönge a magyar teherbírása: emberöltőnyi tipratásba mindjárt belegebed).
Egyik-másik albérleti szerződés valóságos mesterműve a kupori önzésnek, az aprólékos aljasságnak, a világhíres magyar pitiánerségnek. Drákói regulákba foglaltatik az albérlő tengernyi kötelessége – reteszek és zárak és lakatok állandó zárását, szárítókötelek és csipeszek használatát, az ablakok nyitva tarthatásának időkorlátait, obligát szén- és hólapátolást, a házi eb sétáltatását és piszkának eltakarítását, növény- és állattartási, valamint éjszakai köhögési, horkolási, szellentési és vécézési tilalmat meg egyebeket illetően. Ha a bérlő egy év leforgása előtt föl talál mondani, bánatpénz címén félévnyi lakbért köteles leperkálni, a tulajnak viszont megvan az a kényúri privilégiuma, hogy bármikor „sipirc innen!”-t mondhat.
Igaz is: Szomorkövesd szomorú kutyái is megérdemelnének egy bluest vagy ragát, kivált a tömbházi lakómegőrzőkben tengődő ebek. Ők volnának a világ legszerencsétlenebb lényei, ha a lakótelepi kétlábúak nem lennének még náluk is nyomorultabbak, foglár és fegyenc pokoli dialektikája szerint.
„Minigarzon” fantázianevű méregdrága emberólban viselni el dízelmozdonyok csontvelődet tépő, molekuláid szerkezetét szétcincáló, agyadat elkásásító dübörgését, merthogy beköltözésed előtt a tulajnő gondosan eltitkolta előled, hogy kőhajításnyira sincs a teherpályaudvar; vigyorgó képet vágni és hozzákorrumpálódni a „keresztény úriasszony” molyette maskarájában parádézó nyugdíjas tanárnő érveléséhez: „azok odafönt” annyit lopnak (hüvelykujjával a háta mögé, Budapest irányába bök), hogy „idelent”, Szomorkövesden ő biz’ be nem vallja a szobái kiadásából származó jövedelmét, ennélfogva köteles vagy azt hazudni mindenkinek, hogy rokoni minőségben szálltál meg nála, vagyis a bérleménybe való beköltözésed pillanatától falazni kényszerülsz az adócsalásához; áramszünetkor a villanyórát keresgélve döbbenni rá, hogy a házinéni tőled lopja, veled fizetteti szabászműhelyéhez az áramot…
Egy szentesi özvegyasszony nyolc év leforgása alatt tizenhárom albérlőjét tette el láb alól: „megétette őket” az esténként mézesmázosan rájuk tukmált arzénes pogácsával. Egy veresegyházi asszonyság földarabolta, kolbászba dolgozta, megfüstölte és a Bosnyák téri piacon kiárusította az albérlőjét, egy jehovista vándorköszörűst.
Az ilyen főbérlőnők jellegzetes ismertetőjelei: szőrös bibircsókok ütköznek ki az arcukon, rozsdás vasorruk összeér az állukkal, bajszuk és szakálluk van, púposak, fogaik száma legföljebb háromra rúg, repedtfazék-hangon rikácsolnak, akkora a fülük, mint az elefánté, fejük kopasz, mint a dinkatök, gerincoszlopuk derékszögben előregörbül, mell-lebernyegük a térdüket verdesi, füstön lovagolnak.
A főbérlői simlisségek garmadájára, sarkalatosan fontos körülmények eltitkolására, lepusztult berendezések megreparáltatásának ítéletnapig való halogatására éppen hogy csak utalunk, nemkülönben arra is, hogy az állítólagos rezsiköltségekbe miféle „szolgáltatások” számítódnak be havonta behajtott ezer meg ezer forintokért – a lábtörlőhasználattól a vécékefe-kopási díjon át a passzátszelek főbérlő általi fújásáig. (Az albérlői becstelenségekről, amilyen például a főbérlők pocskondiázása a nyilvánosság fórumain, ezúttal inkább hallgatunk.)
Napestig se győznénk előszámlálni mind a nyomorúságot és megaláztatást, mely e létforma velejárója, s az albérlővel némelykor a barlangban vagy gödörben lakozást vagy Diogenész, a „mennyei kutya” hordóját áhíttatja meg. Mindezeken azonban fölülemelkedünk, hogy alászállhassunk oda, ahol tudvalévő: akként lakozik közöttünk az Isten, amiként egymást vendégül látjuk. Minden szálláskérő képében ő zörgeti meg a jóravalók ajtaját. De a tiéteken, tiprott szívű, szőrös lelkű felebarátaim, már soha nem kopogtat.