Immár tíz éve, hogy a Horn-kormány kivonta a Magyar Honvédségből a Szuhoj SZU–22-es csapásmérő és felderítő repülőgépeket, melyek sokszínű fegyverzetükkel meglehetősen komoly támadóerőt képviseltek. Szakmai berkekben két ok miatt is bírálták a döntést. Egyrészt azért, mert a taszári Fürkészdarázs repülőszázad gépeinek kivonására közvetlenül az után került sor, hogy azokat 800 millió forintért – belorusz részvétellel – nagyjavította a Dunai Repülőgépgyár, amely nyomán idehaza (akárcsak Lengyelországban) ma is repülhetnének ezek a „vasalók”. Másrészt meg azért, mert selejtezésükkel a magyar légierő képessége, hogy földi célok ellen komoly bevetéseket hajtson végre, megszűnt.
Míg a pilótái által nagyon kedvelt Szuhoj négy tonna fegyverzetet tudott hordozni, köztük H–25-ös nagy pontosságú, lézerirányítású, illetve radarelhárító rakétákat, addig a megmaradt MIG–29-eseket nem éppen erre a feladatra találták ki, hanem repülőgépek elleni harcra. Akárcsak a honvédség Mil helikoptereinek többsége, a MIG-ek is csak kis hatótávolságú, pontatlan, nem irányított rakétákat tudnak bevetni földi célok ellen, ami ma már – ha még ezek az eszközök nem is tűntek el teljesen a légi hadviselésből – teljesen elavult technológiának számít.
Hogy miért, arra választ kapunk, ha részt veszünk a kecskeméti Szentgyörgyi Dezső repülőbázis Dongó századának földi célok elleni lövészetén, amely szerves része éves kiképzési tervüknek. A MIG-ek és a csehszlovák gyártmányú, volt NDK-s készletekből származó Albatrosz gyakorlógépek indítókonténereit az alföldi repülőtéren töltik fel, a rakétákkal a pilóták a honvédség központi gyakorló- és lőterén, Hajmáskér közelében kihelyezett célokat veszik tűz alá. A látvány és a hanghatások persze lenyűgözőek, ahogy a vadászgépek „ugrásból” (kis magasságból hirtelen felemelkedve) ráfordulnak a célra, majd zuhanórepülésből nagy lángnyelvek közepette elindítják néhány kilométeres útjukra az öt, illetve nyolc centi átmérőjű „szivarokat”. A négy–hat rakétából álló sorozatok jól látható szórással, sárgás villanásokkal csapódnak be a céloknak kitett járműroncsok közelében, amit feketésbarna porfelhő követ.
– Ritkán érnek el közvetlen találatot, a hangsúly itt a rakéták mennyiségén és sok ezer repeszük pusztító erején van – mondja a lőtéri „nullapont” kihelyezett repülésirányítója, aki maga is MIG–29-es pilóta. Szemmel láthatóan pontosabb az orosz vadászgépek harminc milliméteres gépágyúja, melynek lövedékei találat esetén könnyedén átütik a péncélozott járművek tetejét.
A látottakból a laikusnak is nyilvánvaló, hogy ilyen fegyverzettel nem lehet távolról hatékonyan harcolni a páncélosok ellen: amíg az ellenséges légvédelem csak optikai irányzású gépágyúkkal van felszerelve, a támadók jó eséllyel sértetlenek maradhatnak, ha azonban ágyúikat radar vezérli, vagy ami még valószínűbb manapság, kézi légvédelmi rakétával rendelkeznek, akkor kész öngyilkosság behatolni a célt körülvevő mintegy öt kilométeres „buborékba”.
Az amerikaiak, a NATO és Oroszország légierő-műveleteinek tapasztalatait vérrel írták: repülőgép-veszteségeik legnagyobb részéért – Boszniától kezdve Csecsenföldön át Irakig – ezek az alig tizenöt–húsz kilós rakétafegyverek a felelősek. (A szövetség repülős berkeiben máig nem felejtették el azt a két francia pilótát, akiknek Mirage–2000-esét Pale felett lőtték le a boszniai szerbek egy orosz Igla vagy amerikai Stinger rakétával – bár katapultáltak, 104 napig „élvezték” Karadzsics és Mladics embereinek a vendégszeretetét.) Nem véletlen, hogy Szerbia és Koszovó felett 1999-ben a NATO gépei nem repülhettek ötezer méter alatt: a ritka kivételek során pedig csak a véletlenen múlt, hogy nem szenvedtek jelentős veszteséget. Kevéssé közismert, hogy a 78 napos légi háborút vezénylő amerikai tábornok, Michael C. Short fiának A–10-esét Koszovó fölött is egy kézi légvédelmi rakéta találta el. A fiatal hadnagy – akinek elfogása nagy propagandaértéket jelenthetett volna Belgrád számára – gépe robusztus felépítésének köszönhette, hogy el tudott menekülni. Szintén 1999-ben az orosz SZU–25-ös csatarepülőgépek és harci helikopterek ugyanolyan nem irányított rakétákkal támadtak Csecsenföldön, mint amivel a magyar MIG-ek Hajmáskéren gyakorolnak. A veszteség több tucat gép (és pilóta) volt, a csecsenek ugyanis jól fel voltak szerelve a szovjet örökségből származó, vállról indítható légvédelmi rakétákkal.
A földi célok elleni pontosság és a támadó gépek sebezhetőségének problémájára azonban már régen kiötlötte a megoldást a hadiipar. Az amerikaiak közepes magasságból, lézerirányítású bombákkal támadták az észak-vietnami hidakat 1972-ben, ám a drága és bonyolult technológia csak jó két évtizeddel később terjedt el széleskörűen a nyugati szövetségesek között is. A rendszer lényege a következő: hagyományos bombákra lézeres detektort és irányítófelületeket szerelnek, a célt megvilágítják lézerfénnyel, mire a bombában lévő automatika odavezeti a fegyvert. A szórás mindössze néhány méter, a bombát hordozó gépnek pedig nem kell ötezer méter alá (a veszélyes zónába) süllyednie. Ha minden működik, a bomba a kiszemelt célt találja el, nem rongálja meg annak környezetét (tragikus esetben ártatlan civileket ölve), és a támadó gépet sem lövik le – az úgynevezett precíziós fegyverek nem véletlenül népszerűek a háborúkról döntő nyugati politikusok körében. Persze mint minden bonyolult technikai eszköznek, ezeknek is megvannak a hátrányaik. Míg egy irányítás nélküli bomba vagy rakéta több száz, legfeljebb néhány ezer dollár, addig egy lézerirányítású bomba ára meghaladhatja a százezer dollárt is. Az irányításához pedig egy speciális berendezésre (úgynevezett célzókonténerre, darabja 2-3 millió dollár) van szükség, mellyel a pilóta megkeresi, azonosítja a célt, majd „megvilágítja” azt. És végezetül az sem hagyható figyelmen kívül, hogy ezek a fegyverek hűvös pontossággal találják meg és pusztítják el azokat a célokat is, melyeket hibás célazonosítás vagy hírszerzés miatt jelöltek ki számukra: legyen szó kínai követségről, traktorral menekülő koszovói albánokról vagy pastu esküvői menetről.
Magyarország rövidesen talán rendelkezni fog ilyen precíziós fegyverekkel. Az Orbán-kormány eredeti, „országvédelmi” Gripen-szerződésének 2003-as módosításával a Medgyessy-kabinet arról is döntött, hogy a nemzetközi hadműveletekben immár nélkülözhetetlen képességgel ruházza fel a Svédországtól bérelt, majd megvásárolt vadászgépeket. A fegyverzet részeként 2005-ben öt darab izraeli–német koprodukcióban készülő célzókonténert vásároltak a 14 repülőgéphez 11 millió dollárért. Mindezt pozitív fejleményként is értékelhette volna a légierő, ha nemcsak a technológiáról, hanem az annak kezeléséhez szükséges gyakorlatról is gondoskodtak volna. Korábban lapunk hasábjain került nyilvánosságra, hogy a többletfeladatokra nemhogy több repülési órát nem biztosítottak a pilótáknak, hanem jelentősen (körülbelül egyötödére) csökkentették a gyakorlási lehetőséget. Míg a NATO-ban évi 180 óra alatt nem nagyon engednek pilótát éles helyzetben lézerbombát dobni, addig a jelenlegi állás szerint ezt idehaza 70–80 órás tapasztalattal rendelkező repülőgép-vezetőktől várnák el. Esetleg a repülés negyedik-ötödik órájában, többszöri légi utántöltést követően, éjszaka, a baráti erőktől és békés civilektől hemzsegő Afganisztán felett, egy „időérzékeny” tálib célpont ellen – amint arra egy bennfentes figyelmeztetett.
Hab a tortán, hogy a már említett célzókonténerek megvásárlását nem a hozzájuk tartozó lézerirányítású bombák beszerzése követte, hanem olyan rakétáké, melyeknek manapság kevés babér terem az iraki és afganisztáni hadszíntereken. A célzókonténerektől független működésű (!), televíziós irányítású Maverick rakéták ugyan pontos eszközök, de eredményes indításukhoz alacsonyan (a veszélyes zónában) kell repülni.
A lézerirányítású bombák beszerzése pedig – bár a szakemberek teljesen előkészítették a pályázatot – forráshiány miatt egyelőre várat magára.
A pilóták szerint ezek nélkül – a már beszerzett célzókonténerekkel – ugyan lehet gyakorolni, de ez olyan, mintha a lövész a puska célra tartásával gyakorolna, lőszert viszont nem adnának neki, hogy lőjön is.
origo.hu
Nincs több kegyelem a drogkereskedőkkel szemben: elfogadta a parlament a kábítószerek betiltását
