A koppintók fejedelme

Mark Twain olyan népszerű Amerikában, hogy a Bibliát és Shakespeare-t is lekörözi, legalábbis egy tekintetben: ő a legtöbbször idézett szerző. Igéi csapatostul szállnak az észak-amerikai kontinens fölött; szárnyaik csattogása kivált alkonyattájt hallatszik erősen. A pojácák, széltolók, anarchisták és nonkonformisták internetes lexikonja, a Cikipédia szerint az Egyesült Államokban a Mark Twain-idézetekkel való zsonglőrködés a legelterjedtebb nemzeti sport. A kongresszus kis híján törvénybe is iktatta ezt a nyilvánvaló szociológiai tényt, de aztán a baseball, a szex, a konzumidiotizmus és a harmadik világbeli országok bombázása több szavazatot kapott a képviselőktől.
Mark Twain sokszor idézett, sűrűn lopkodott és hamisított aranyköpéseit először a szamosújvári tömlöcben volt szerencsém olvasni, ahová többszörös visszaesőként elkövetett notórius hazudozás miatt kalickáztak be („a hazugság az élet sója”, de az ember sokszor elsózza…). Más könyv nem is volt a börtönkönyvtárban, hanem azért nem volt az rossz könyvtár, ha figyelembe vesszük, hogy Jane Austen művei sem voltak meg benne, márpedig, mint Mark Twaintől is tudjuk, már ez az egy hiány tűrhetővé teszi akár azt a könyvtárat is, amelyben egyébként egyetlen szál könyv sincs.
Rózsa Sándornak, a betyárok királyának voltam a zárkatársa. Akkora megtiszteltetés volt ez, hogy főbenjáró bűnöket is elkövettem volna, csak hogy részesülhessek ebben a mennyei kiváltságban. Sándor bácsi kötőtűi alól sorra gombolyodtak elő a jó meleg kapcák és fuszeklik. Eközben komótosan gyarapítgatta a lókötésre és a vonatrablásra vonatkozó ismereteimet, én meg fölolvastam neki Mark Twain legzamatosabb mondatait. Egyik-másik kegyetlenül tetszett neki, újra meg újra fölolvastatta magának, és sokáig elcsemcsegett rajtuk: „Nem mindönki löhet optimista, de mindönki löhet bigámista… No, ez el van tanálva! Nem nyomatlan embör, aki így tuggya cifrázni.”
Jó pár évvel később (sok-sok elkötött lóval és kirabolt vonattal a hátam mögött), nem is sejtve, hogy koppintok, elcsakliztam Mark Twain egy remekbe szabott mondását, és saját leleményemként sütöttem el. Csak mostanában jöttem rá, honnét merítettem a szóban forgó aforizmát. („Az ember teremtése finom és eredeti ötlet, de a birkát is hozzátenni: fölösleges szószaporítás.”) Hétpróbás koppintgató létemre is szégyellem magam, nem nagyon, csak egy szikrányit. Sándor bácsinak ilyen alkalmakkor – vagyis ha csorbát szenvedett a becsület – megrezzent a szemöldöke, és csöndesen annyit mondott csak: „Nono!”
Nem hagy nyugton a lelkiismeret: az a nóta vége, hogy kirepülök Amerikába, és a Mississippi menti Hannibalban megkeresem Mark Twaint. Mark Twain ugyanis él; a haláláról szóló hírek erősen túloznak. Betelepedünk a Huck’s Hell csehóba, és skót whiskyt kortyolgatva tereferélünk mindenféléről. Arról például, hogy Mark Twain 1693. október harmincegyedikén, hétfőn született, de ma sem több tizenkilenc évesnél, én viszont 1976. április 31-én, a keddről vasárnapra virradó reggelen láttam meg a napvilágot, és száznyolcvan éves vagyok. Marknak egyébként volt egy ikertestvére is, Bill. Egyikük még egészen pici korában belefulladt a fürdőkádba. Ikreket persze nem könnyű megkülönböztetni; mindenki azt hitte, hogy Bill halt meg, el is temették szegényt, pedig hát igazából ő, Mark fulladt bele a kádba… Ezeken a dolgokon egyikünk sem csodálkozik, az ilyesmi csak azokat hökkenti meg, akik nem tudják, hány hét a világ.
Szót kerítünk az irodalom útonállóira is. Bevallom neki, hogy egyszer tőle is oroztam egy szellemes mondást.
– Most már tudom, honnan loptam, csak azt nem tudom, ön kitől lopta, mester.
A mester szivarra gyújt, olyan sármosan, ahogy talán csak az arkangyalok meg a delfinek tudnának szivarra gyújtani, és azt feleli:
– Arra bizony már nem emlékszem. Csak annyit tudok, hogy loptam valahonnét. Soha életemben nem került ki a tollam alól semmi eredeti, és nem is találkoztam senkivel, aki eredetit alkotott volna. Gondolom, ezzel a kolléga úr is így van.
– De még mennyire! Mindnyájan „hozott anyagból” dolgozunk, lopott alanyokból és rablott állítmányokból csirizeljük egybe a mondatainkat. Van író, aki még a névelőit is másoktól lopkodja; valahányszor leírja, hogy „a”, mindig eszébe jut a Légy jó mindhalálig, melyet mesteri módon ezzel a szóval indított a Móricz kolléga…
– Visszhangok vagyunk csupán. Nincs saját gondolatunk, saját véleményünk: trágyadombok vagyunk, romlott testi és lelki örökségből öszszehordva.
A szomszéd asztalnál Nietzsche társaságában söröző Goethe átkurjant hozzánk:
– Irodalmi eredetiség? Ugyan, uraim, nevetséges! Mintha egy jól táplált emberen számon kérnék a krumplit, babot és káposztát meg az ökröket, birkákat és disznókat, amelyeket életében megevett, s amelyeknek a testi erejét köszönheti. Én igen sokat köszönhetek a görögöknek és a franciáknak, és rengeteggel tartozom Shakespeare-nek, Madáchnak és Joyce-nak. De ezzel még nem tártam föl műveltségem összes forrását; folytathatnám a végtelenségig, de erre semmi szükség. Az a fontos, hogy az embernek lelke legyen, amely szereti az igazat, és befogadja, ahol csak rátalál.
– Joyce Ulyssese a totálkáros irodalmiasság tébolyult ámokfutása – dünnyögi Mark Twain.
Ekkor a sörhabos bajszú Nietzsche is megszólal:
– Ebben a dilettantissimo és epigonissimo korban az eredetiség ázsiója a művészetben a nullánál is alacsonyabb. A klasszikus értelemben vett művészetnek befellegzett. Minden csak idézet; a lopás és a hazudozás kultúrájában élünk. Kötelező epigonnak, vaknak, hülyének, „politikailag korrektnek” lenni, kötelező a csőcseléknek hízelegni, tilos meglátni és megnevezni, ami ott hever a szemünk előtt. Aki mégis próbálná megnevezni, ami ott hever ugyan a szemünk előtt, de nem látjuk, mert nincs rá szavunk, arra azonnal lecsap a gondolatrendőrség. Az eredetiség főbenjáró bűnnek számít.
Mark Twain rábólint:
– Mélyenszántó és igaz, akárkitől idézte is uraságod…
– Duguljatok már el, firkászok, nagyon unlak benneteket! – förmed ránk Lucifer (ő a csapos). – Veletek, írókkal az a baj, hogy azt hiszitek, ti vagytok a legmenőbbek a pokolban, pedig csak ti vagytok a legtöbben…