A tét évi ötszázmilliárdnyi közpénz sorsa

épzeljünk el egy magyar családot: szülők, két kisgyermekkel, az anya háztartásbeli, a férj nettó százezerért robotol valamelyik multinak. A pénz kevés, ezért igyekeznek azt jól beosztani, hogy kitartson a következő fizetésig. A szomszéd észreveszi, hogy a férj hébe-hóba bort és csokit is visz haza, egyszóval úgy gondolja, hogy a család pazarol, jobban is beoszthatná a pénzt. Felajánlja, hogy havi harmincezer forintért racionalizálja a költségvetésüket. A képzeletbeli család természetesen elutasítaná az ajánlatot, ugyanúgy, ahogy azt bármely valódi család tenné. Mi azonban most országos szinten az egészségügyben, úgy tűnik, elfogadunk egy ilyen ajánlatot.
A képzeletbeli családot helyettesítsük be az Országos Egészségbiztosítási Pénztárral (OEP), az ajánlattevőt pedig a profitorientált magánbiztosítókkal. Ebben a helyzetben az ajánlat így hangzik: adjátok a kezünkbe azt az 1500 milliárd forintos kasszát, amit a négymillió munkavállaló járulékként saját és nem kereső családtagjai gyógyítására évente összedob, és mi, magánbiztosítók ígérjük, hogy ezermilliárd forintot valóban a magyar nép gyógyítására fogunk fordítani. Magyarország törvényesen megválasztott kormánya a 21. században ezt az ajánlatot készül elfogadni. A törekvés mögötti cél teljesen világos, hiszen a törvény életbelépésének pillanatában az egészségünkre fordítható közpénz harmadának elvesztését jelentené. Ez a tény alapvető, megkerülhetetlen, és megmagyarázhatatlanná tesz minden olyan törekvést, ami a magánbiztosítók irányába nyitna, hiszen megalakulásuk pillanatában két rossz közül választhatnánk: vagy ezermilliárdból próbáljuk megoldani polgáraink gyógykezelését, vagy (és ez a valószínűbb) harminc százalékkal emelni kellene az egészségügyi járulékokat.
Mire menne el az az ötszázmilliárd forint, amit a magánbiztosítók lecsippentenének? A pénzünket lenyúló négy-öt cég mindegyike építene egy-egy palotát, amelyben a legfőbb vezetők morzsolgatnák napjaikat havi két-három milliós fizetésért. Aztán felvennének cégenként legalább 500–1000 ügynököt, akiket kitanítanának arra, hogy miként kell az ügyfelet megszerezni, vagy – ha azt a biztosító érdeke úgy kívánná – elhajtani. Az életük húszas-harmincas éveiben járó, makkegészséges és/vagy jól kereső embereket csalogatnák magukhoz, a kötött sapkás néniket pedig, akik rosszul öltözötten és a krónikus szívelégtelenségtől feldagadt lábakkal jelennének meg színük előtt, a nagyvilágban már jól bevált módszerekkel elriasztanák. A televíziókban, a rádiókban és a nyomtatott médiában megindulna a drága reklámok áradata, amelyek mindegyikében a fiatal nemzedék pénzéért folyna a harc. Az ötszázmilliárdnyi tőlünk elvett pénz legnagyobb része azonban profittá válna. Ez a pénz a mozgatóereje annak a politikai késztetésnek, hogy „meg kell reformálni az egészségügyet”. Az évi két-háromszáz milliárdos nyereségből sok mindent lehet honorálni. A tulajok, ha hálásak – és ebben a szituációban mindig rendelkezni szoktak ezzel a szép tulajdonsággal –, juttathatnának majd némi pénzt napjaink harcos reformereinek és azok pártjainak. Ne felejtkezzünk meg arról, minden magánbiztosítónak lesz igazgatótanácsa és felügyelőbizottsága, ahol néhány tucat, lobbizásban megfáradt reformert évi tízmilliós jövedelemmel majd el tudnak helyezni. És az sem okozna meglepetést, ha a magyar nép szívéhez oly közel álló egészségügyi miniszterünk bájos pofija is felbukkanna valamelyik magánbiztosító igazgatótanácsáról készült tablón. Az Egyesült Államok és Kanada nagyjából azonos gazdasági színvonalon áll, és a fizetések is hasonlók, az eltérés mindössze annyi, hogy míg az előbbiben profitorientált magánbiztosítók uralják az egészségügyet, az utóbbi a nálunk eddig alkalmazott módon működik. Kanada egy főre vetítve feleannyi pénzből megoldja polgárai egészségügyi ellátását, mint az Egyesült Államok, ami arra utal, hogy az utóbbinál a kiadások felét a magánbiztosítók egyszerűen lenyúlják.
A magánbiztosítók megjelenése hármas kapcsolatok sokaságát hozza létre. A képzeletbeli háromszög csúcsaiban a biztosító, az orvos és a biztosított, a potenciális beteg található. A három résztvevős játszmában mindenkinek eltérő az érdeke, és ha az érdekek mentén gondoljuk végig a hármas kapcsolatrendszert, megsejthetjük, hogy milyen lesz majd a megreformált egészségügyi struktúra valójában. Kevés szó esett az eddigi publicisztikákban a biztosító és az orvos kapcsolatáról. Vegyünk egy alapesetet, a családi orvos és a biztosító viszonyát. Az orvost, aki szerződést köt a biztosítóval egy adott polgárra vonatkozóan, két érdek motiválja: egyrészt törődni akar a polgár gyógyításával, másrészt el akarja tartani a családját. A biztosító érdeke az, hogy számára a biztosított minél kevesebbe kerüljön. A konfliktus egyértelmű: az orvos a legmagasabb szinten szeretné gyógyítani vagy gyógyíttatni, kórházba utalni betegét; a másik fél, a biztosító érdeke pedig az, hogy a lehető legolcsóbb legyen a kezelés, a minimálisat költse a betegre. Látni kell, hogy a biztosítók profitja nagyrészt az orvosok viselkedésétől függ, és ez már átvezet bennünket az orvos-beteg kapcsolat újszerűségének vizsgálatára.
Eddig az orvos és a beteg egy húron pendült, az orvos meg akarta gyógyítani páciensét, amit természetesen az utóbbi is szívből kívánt. A dolog azonban a magánbiztosítók megjelenésétől megváltozik, mert az orvos anyagi és szakmai-erkölcsi érdeke elválik: minél alaposabban jár el, annál rosszabbul jár anyagilag, ami újra visszavisz bennünket az orvos-biztosító viszony érdekeltségi rendszeréhez. Ha egy családi orvosnak kétezer páciense van, és ezek gyógyítása átlagosan évi kétszázezer forintba kerül, akkor a biztosító szemszögéből az orvos négyszázmillió felett diszponál (a lényeg szempontjából az most elhanyagolható, hogy a családi orvos páciensei különböző biztosítókkal kötnek majd szerződést). Az orvos viselkedésével nagyon befolyásolhatja a biztosító költségeit, következményesen a profitját. Ha csak tíz százalékot lefarag a költségekből (például az olcsóbb kezeléseket választja), már negyvenmilliót megspórolt, és ne legyenek kétségeink afelől, hogy a biztosító ezt a cselekedetét nem fogja honorálni! Az orvosok anyagilag érdekeltek lesznek abban, hogy ne gyógyítsák azokat, akiknél a legkisebb kétség felmerülhet betegségük súlyosságával kapcsolatban, és ez nem az orvosok felelőssége lesz, hanem azoké, akik a pácienst és az orvost szembeállították.
A harmadik relációt, a magánbiztosítók viszonyát a biztosítottal már többen taglalták, a lényeg, hogy eddig sehol sem tudták megakadályozni, hogy a biztosítók ne mazsolázzák ki a populációból a fiatal és/vagy tehetős polgárokat, ami egy jövőbeli újabb „reformot” sejtet. A nagy neoliberális gondolkodók a következőt fogják kiötölni: a gazdagok egészségesen élnek, fitneszközpontokba járnak, lazacot, kaviárt és pulykamellet, továbbá friss zöldségeket fogyasztanak, drága fogyókúrákon vesznek részt, és bizonyíthatóan sokkal kevesebbe kerülnek az egészségügyi biztosítóknak, mint azok, akik dolgoznak. Emiatt méltánytalan lenne ezzel, az országunk gondjait keresztként cipelő réteggel szemben, hogy jövedelemarányos társadalombiztosítási járulékot fizessen. Be fogják vezetni a fix járulékos rendszert, amely független lesz a biztosított jövedelmétől.
Összefoglalva, a közjó érdeke a magánbiztosítók megjelenésével legalább két fontos tekintetben sérülne. A magánbiztosítók fenntartási költségei és profitja – teljesen feleslegesen – elvinné az egészségügyi kassza harmadát, illetve megszűnne a beteg-orvos kooperatív viszony, mivel az orvos anyagi érdekei ellentétbe kerülnének morális és szakmai érdekeivel. Kinek hiányzik ez?

A szerző globalizmuskutató, szakíró