A tiranai külváros menekültközpontjának legfrissebb lakója egy negyvennégy éves algériai orvos, Abu Mohamed, aki egy üzbég, egy egyiptomi és öt kínai ujgur sorstársa nyomában került ide. Még több mint négyszázan követhetik őket Guantánamóról, ahogy az amerikai katonai bíróság áttekinti majd aktáikat, s jobb híján kiengedi őket.
Mindegyikük története egészen egyedi. Abu Mohamed 1989-ben friss diplomásként hagyta el Algériát, saját bevallása szerint kalandvágyból és jótékonysági céloktól vezérelve utazott Pakisztánba, ahová már ebben az időszakban is özönlöttek Afganisztánból az üldözöttek. Az ő bajaik adtak számára álláslehetőséget egy arab segélyszervezet klinikáján a határ menti Pesavarban. Algéria ez idő tájt vált életveszélyessé az iszlám szélsőségesek és a hadsereg közötti viszály miatt, testvérét megölték, ő pedig úgy döntött, nem tér haza. Algíri menyasszonya is kiköltözött Mohamedhez, házasságuk után hat gyermeket szült, a nagyobbak az ottani arab közösség iskolájába járnak, a legkisebbet viszont még egyszer sem látta az apa.
A hatodik gyerek megszületése előtt, 2002 tavaszán rontott be a házukba a helyi rendőrség különleges osztaga, az orvos állítása szerint szíriai szomszédját keresték nála az egyik éjszakán. Nem találták sehol, helyette vitték el őt, emlékei szerint két civil ruhás, amerikainak látszó férfi jelenlétében. Két héten belül egy afganisztáni légitámaszponton, majd Guantánamón találta magát – mostantól pedig Albániában folytathatja az életét. Az országot nem hagyhatja el, a helyi nyelvet nem beszéli, így hivatását egyelőre nem tudja gyakorolni. A családegyesítés szóba sem jöhet még, elmondása szerint itt nem is tudná miből eltartani a feleségét és a gyermekeit.
Pozitívabban tekintenek a jövőbe Kínából származó ujgur lakótársai, bár a múltjuk sokkal izgalmasabb annál, mint ami Tiranában rájuk vár. Ők első tapasztalataik alapján kedvesnek és vendégszeretőnek látják az albán népet, a helybéliek többsége ráadásul az iszlám híve, míg guantánamói éveik alatt nem tapasztaltak túl sok vallási toleranciát. Beszámolóik szerint börtönőreik egy része tisztességesen bánt velük, mások viszont abban lelték örömüket, ha imáikat megzavarhatták, s a Korán sorainak másolatát szanaszét dobálhatták. Mégis, az amerikaiak viselkedése szerintük összehasonlíthatatlanul emberségesebb volt annál, mint ahogyan korábban Kínában bántak velük.
Egykoron kereskedőként próbáltak megélni, olcsó bőrárut szállítottak Kirgizisztán és Kazahsztán piacaira, a kínai rendőrség fenyegetése és zsarolása közepette. A török ajkú ujgur kisebbséghez amúgy sem fűzik baráti szálak a kínai hatóságokat: az állam azzal vádolja e nemzetiség tagjait, hogy nyugtalanságot szítanak az ország nyugati végein, és muzulmán szeparatistaként az al-Kaidával szimpatizálnak. Ők viszont azt állítják, nekik ahhoz sincs joguk, hogy szakállat viseljenek, és hagyományos öltözékeikben járjanak, s megölnék őket, ha együtt imádkoznának. (Emberi jogi szervezetek szerint Kína fenyítésként ezrével gyilkoltatott le vagy börtönzött be ujgurokat az elszakadási törekvések miatt.)
Ezen körülmények hatására néhányan útnak indultak Törökország és Európa felé új hazát keresni, s Kazahsztánon, Kirgizisztánon és Tádzsikisztánon át az afgán Dzsalalabadba érkeztek 2001 telén. Innen az amerikai légitámadások miatt ők is Pakisztánba próbáltak átjutni, a határvidéken nomád törzsektől kaptak menedéket és élelmet. Ám elterjedt a környéken, hogy az amerikaiak gazdagon jutalmazzák azokat, akik lehetséges al-Kaida-tagok nyomára vezetik őket, és néhány törzsbéli besúgta, majd eladta az ujgur vendégeket.
Az afgán Kandahar városába vitték őket, az újonnan épült amerikai fogolytáborba, mint mondják, több hónapos kihallgatás várt rájuk.
Aztán jött Guantánamo, és megfogalmazásuk szerint öt év lidércnyomás. Pedig az ujgur közösség tagjai addig úgy tartották számon az Egyesült Államokat, mint baráti országot, hiszen – az Ujgur–amerikai Szövetség nevű társaság képviselője szerint – népük ügyét sokszor támogatták a tengerentúlról.
Szülőföldjükön, Kínában esetleg kínzás és halálbüntetés várna rájuk, ezért sem próbálta hazaküldeni őket Washington, amikor már nem kellettek neki. Albánia hallatán először – a kínai élmények miatt – nem sok jót vártak egy olyan országtól, ahol évtizedeken át tombolt a kommunizmus. Most viszont albánul tanulnak, és igyekeznek a saját lábukra állni. Tizenhárom honfitársuk emléke viszont nyomasztja őket, ők továbbra is Guantánamo rabjai.
origo.hu
Megöltek egy nőt Budapesten
