Atomizálódó társadalom, mélyülő szakadékok

A magyar királyok, a magyar főpapok a keresztény egyházmegyék létrehozásával ezeréves történelmük folyamán döntő többségében mindig a vallás fennmaradása mint országot összetartó erő, mindig az írásbeliség művelése, az oktatás fejlesztése, a kultúra ápolása mellett tettek hitet, mert ezek biztosították a legnehezebb időkben is államiságunk, később magyarságunk megtartását. Az ezeréves kereszténység kétségtelenül legsötétebb, legbrutálisabb évei a Rákosi-korszakra esnek, amikor az egyházi iskolák megszüntetésével, a szerzetesrendek feloszlatásával, az egyházi emberek és hívők tömegeinek börtönbe zárásával valójában kísérletet tettek a keresztény hit megtörésére. Bár Mindszenty József hercegprímást a kommunista hatalomnak végleg sikerült kivonnia az egyház vezetéséből, a békepapok bevetésével megosztották az egyházi hierarchiát – mint írta: a kereszthordozások hosszú évei voltak ezek –, de sem az ő, sem sok pap és hívő hitét nem tudták megtörni.
Csoóri Sándor Márciusi Chartájának egyházi aláíróit a régi hagyományokból táplálkozó kötelesség hatja át – nem hagyja a nyáját veszni –, mint azokat a keresztény papokat, szerzeteseket, kedvesnővéreket, akik tanítottak, neveltek, iskolákat tartottak fenn, vagy akik gyógyítottak, akik segítettek a bajbajutottakon, az elesetteken. Ez a mai keresztény papság, legyenek idősek vagy fiatalok, a visszatérő szerzetesrendek többségükben már egy új generáció képviselői, új szemlélettel. Őket már nem a valamikori Állami Egyházügyi Hivatal irányítja, befolyásolja, mint néhányan szeretnék.
Balás Béla római katolikus kaposvári püspök vallomása szerint fél évszázada szakadt ki a főváros kultúrájából, és azóta vidékről nézi az életet, zuhantában éli papságát. Ennyi kellett a „noviciátusához”, hogy tisztábban lásson. Balás Béla Csoóri Sándorhoz hasonlóan drámaian ítéli meg a jelenlegi magyar valóságot. A püspök így látja: „gyakorlatilag mifelénk megszűnt a magyar falu. Elment a postás, elment a bakter, a boltos és az orvos, el az érettségiző és el a tanítója. Feladta a vállalkozó, de megmaradt a templom beázó tetejével és az elárvult parókia. A legtöbb művelődési házat bezárták és szenvednek a könyvtárak is. Félig eladták a somogysárdi ménest, pontosabban elúsztak a legelők, szélnek eresztették a lovászokat, a maradék ló meg éhezik. A Dráva mentén elfogytak a felszedhető sínek meg az ellopható táblák.” Balás Béla püspök szerint vidéken sok helyen az iskolák még a vakáció előtt elcsendesednek, mivel a legöregebb legény sem emlékszik, mikor volt az utolsó lagzi. A megyés püspök néhány éve két nagyvárosukba, Kaposvárra és Kanizsára meghívta az illetékes rendőrparancsnokokat, tanítsák meg, világosítsák fel papjait, mert néha úgy mozognak omladozó környezetükben, mint a „teológiai elefántok”. A két rendőrtiszt elszántan állította, hogy az összes szórakozóhelyre megérkezett a kábítószer, de ők tehetetlenek. A püspök úr ezen elgondolkodott: „Lám, lám, egy szabad országban nem kell érte utcára vonulni, házhoz jön a halál. Papjaim meg bízzanak őrangyalaikban.” Balás Béla végül arra válaszolt, miért írta alá a márciusi levelet. „Ha az országos pusztulásban elnémulok, megöl a lelkiismeretem. Ha beszélek, a fenyegető levelekkel megtelik a levelesládám. A mieink közben szorgalmasan hallgatnak, talán félnek úgy, mint régen… Ezek után csoda-e, hogy megörültem Csoóri Sándor levelének. Azt írta, amit nekem kellett volna. Áldja meg érte mindnyájunk Istene!”
Jöjjenek a rideg tények. A magyar állam 1972 és 1978 között az akkori áron négymilliárd, a mai áron csaknem tízmilliárd dollár hitelt vett fel. Erre 1978 és 2008 között átlagosan 5–6 milliárd dollár kamatot fizetünk ki, összesen 150–180 milliárd dollárt. A nettó államadósság összege eközben mégis tízmilliárd dollárról 75 milliárd dollárra nőtt. Ráadásul ez idő alatt a privatizációval a közvagyon értéke 130 milliárd dollárról körülbelül 30 milliárdra csökkent. A nemzetivagyon-vesztéssel a tízmillió magyar állampolgárt személyenként húszezer dollár, azaz négymillió forint értékű vagyontól fosztották meg. Csath Magdolna közgazdász, egyetemi tanár úgy véli, hogy az ország mély válsága egyszerre gazdasági, erkölcsi, politikai és társadalmi. A szavak elvesztették eredeti értelmüket: a rombolást válságnak nevezi, a családok eladósodását a „sikeres gazdaságba vetett bizalmukkal” magyarázza a politika. A közgazdász szerint a közvagyonból alig van valami, de a magánvagyonok sincsenek biztonságban, pedig ez kellene, hogy legyen egy demokratikus jogállam egyik alapvető értéke. Ezzel szemben jövőre jön a tervezett ingatlanadó, amely kihúzza a lakásokat az emberek, a családok tömegei alól, sokan földönfutóvá válhatnak. Csath Magdolna veszélyben látja az egészséghez és a tanuláshoz való alapvető emberi jogot is Magyarországon, amelyet az ENSZ emberi jogok nyilatkozata az alapvető emberi jogok között tart számon. Éppen ezért ebben a helyzetben – az egyetemi tanár szerint – semmilyen jóindulatú kezdeményezésre, jobbító szándékra nem lehet, nem szabad nemet mondani. „Én világosan látom – mondja –, hogy az aláírók nagyon is sokfélék: múltjukat, eddigi szereplésüket, cselekvési lehetőségeiket, értékrendjüket és megoldási elképzeléseiket tekintve egyaránt. Mégis, mivel a baj óriási, meg kell ragadni minden alkalmat a megoldás keresésére. A sokféle megközelítésből jobb megoldás születhet.” Csath Magdolna hangsúlyozta, hogy Csoóri kezdeményezése azért is jó, mert a jelenlegi kormány teljesen figyelmen kívül hagyja a más nézeten lévők szakmai véleményét. Mivel pedig csak azokat hajlandó meghallgatni, akik azt mondják, amit hallani akar, ezért szakmailag gyenge, káros döntések születnek. A közgazdászprofesszor végül is úgy gondolja, hogy ennek az értelmiségi csoportosulásnak esélye van arra, hogy együtt, kemény viták során, több szempontot is érdemben vizsgáló diagnózist és terápiát állítson fel. Persze a munka csak akkor lesz sikeres, ha jól szervezett, rendszeres, alapos és őszinte lesz, és a társadalom minél szélesebb köreit tudja megszólítani, megmozdítani.
Pozsgay Imre az ország mély válságát mindezek mellett a csökkenő szolidaritásra való hajlamban is látja. Mint a politikus kifejezte, az emberek kilátástalan helyzetükben ismét magánutakat keresnek a túléléshez. Elfelejtették, hogy a magánstratégia zsákutca. Következménye a tettekben, alkotásokban erős közösségek szétesése. Az így magukra maradt emberekben egyetlen kérdés marad: ki oldja meg a gondjaimat? Mivel erre hiába várják a választ, így tovább atomizálódik a társadalom, mélyülnek a szakadékok. Pozsgay Imre több évtizedekkel járó politikai tapasztalatból is tudja, hogy ebben a lecsúszással járó, reménytelen helyzetben, a nép legnagyobb közösségi élménye a félelem. Nincs ennél veszélyesebb életérzés. Ritkán terem belőle építő erő, annál többször indulat, ellenőrizhetetlen vak cselekvés. A panaszból elfajuló indulati politizálás, ha nem irányítja mélyen átgondolt nemzetstratégia, az igazságát kereső, csalódott tömeget nem a népbe, nemzetbe emeli fel, hanem magáncsőcselékké süllyeszti le. Ez a jelenlegi kormány érdeke – szögezte le a politikus. Pozsgay Imre úgy véli, hogy Csoóri Sándor Márciusi Charta címen megismert felhívása ebből az ördögi körből akarja kimenteni a közgondolkodást. Az írás profetikus, ostorozó stílusa a költő szerzőre vall, közállapotaink és különösen a mai rontó hatalmak ezt megérdemlik. A kezdeményezés idejekorán jött – vallja a politikus. Vannak sürgős feladatok, amelyek nem eshetnek ki a charta támogatói látóköréből: az erre elszánt civil szervezetekkel közösen védeni a maradék nemzeti vagyont, szervezni az újjáépítést, megállítani a nemzeti intézményrendszer pusztítását. Ez az értelmiségi mozgalom Pozsgay Imre szerint segíthet felülvizsgálni – az európai politikai kultúra, a valódi, népi részvételen alapuló demokrácia követelményei alapján – a rendszerváltással létrejött, zsákutcába futott közjogi rendszert. Közjog és közjó legyen azonos!
Veres András, szombathelyi római katolikus püspök lelkiismereti ügynek tekinti, hogy csatlakozzék a nemzetért felelősséget érző értelmiségiek e kezdeményezéséhez. Megfogalmazása szerint hallgatásával nem kívánt azon vétkesek cinkosává lenni, akik döntő részt felelősek az országban kialakult helyzetért. Az értelmiség ma sem háríthatja el magától azt a kötelességet, hogy a jog és az erkölcs érvényesülése érdekében segítségére siessen azoknak, akik maguk nem képesek megvédeni saját jogaikat és érdekeiket. A püspök a gazdasági problémák okát tartja súlyosnak, azt az erkölcsi krízist, amelybe süllyedt az ország. Megerősítette, hogy a korrupció, a bizalmatlanság, a jogszerűség kerülése, a vallási diszkrimináció, a házasság- és családellenesség, a hagyományos értékek nevetségessé tétele, a szolidaritás hiánya, s az ezek következtében előállt reménytelenség és kilátástalanság mind gyökerében ássa alá az ország jelenét és jövőjét. Veres András szerint ezek orvoslása nélkül a gazdasági felemelkedés sem lehetséges. Mint a lelkipásztor kihangsúlyozta, „azt a felelősséget érzem, amiről Ezékiel próféta könyvében olvashatunk. Az Úr így szólt a prófétához: Emberfia, Izrael házának őrévé rendeltelek. Ha hallod ajkamról a szót, figyelmeztesd őket a nevemben. Ha azt mondom a gonosznak: Meghalsz, s te nem figyelmezteted, nem beszélsz neki, hogy letérítsd a gonoszt, a gonosz útjáról, hogy így életben maradjon, a gonosz meghal a bűne miatt, de vérét tőled kérem számon”. A püspök végül megjegyezte: „Sajnálattal hallottam és olvastam a média néhány képviselőjének durva kirohanásait eme összefogás, illetve a levél aláírói ellen. Ez nem szokatlan, sajnos a közelmúlt történelmében is előfordult. Szülőfalum, Pócspetri kálváriája kapcsán érdemes elolvasni azokat az akkor neves írók által írt cikkeket, amelyek vak gyűlölettől áthatva a hatalom igényeit kiszolgálva készültek. Ma az illetők, ha még élnek, biztosan nem kis szégyenkezéssel olvassák ezeket az írásaikat.”