Séta a pénz palotájában címmel nyitotta ki két napra az érdeklődők előtt az év legnagyobb részében zárt épületét a Magyar Nemzeti Bank az előző hét végén. Az idén 16 811. látogatóként mi is megcsodálhattuk ingyen a Magyarország érdekeit leginkább befolyásoló közintézményt belülről.
A magyar pénz történetéről szóló kiállítással összekötött séta – amelynek során a program szerint a bank működésével is megismerkedhetnek az érdeklődők – a politikai csemegékre vágyóknak és a pénzügyekbe beavatottaknak nem volt túlságosan érdekfeszítő. Aki például a nemzetközi munkásmozgalomnak az MNB-n keresztül folytatott titkos pénzügyi kapcsolataira vagy a rendszerváltás után Surányi György akkori bankelnök ténykedéseinek nyomaira volt kíváncsi, az rossz helyen járt. A bejárati ajtó előtt várakozó sorok mindenesetre azt mutatták, hogy a Magyar Nemzeti Bank illetékeseinek ötlete jónak bizonyult, a kánikulai meleg ellenére sokakat vonzott a vezető pénzintézet programja.
Az első csalódás a bejáratnál érte az embereket: aki fényképezőgéppel is meg szerette volna örökíteni élményeit, az hiába vitte masináját. A kapuban álló őr már belépéskor figyelmeztette a látogatót, hogy „biztonsági okok miatt” a küszöbön belül tilos fényképezni. Később kiderült, hogy ez az óvintézkedés teljesen fölösleges, hiszen a csoportok nem titkos dokumentumoktól roskadozó asztalok között, hanem előre kijelölt útvonalon haladhatnak, a saját használatra készített fényképeket pedig nem kárpótolta a bejárat előcsarnokában ingyenesen osztogatott színes és elegáns útmutató.
Az érdeklődők az előcsarnoknál egy szinttel feljebb lévő teremben a bank állandó kiállítását nézhették meg: a történelem különböző időszakaiban keletkezett tárgyak és interaktív eszközök segítségével a magyar pénz történelmével ismerkedhettek. Aki akart, régi érmeverő gépen maga készíthetett érmét magának, vagy gondosan elzárt vitrin alatt felemelhetett egy ugyanakkora nagyságú vas-, ólom- és aranytömböt, hogy érzékelje, melyiknek nagyobb a tömege. Arrébb digitális játékokkal lehetett szimulálni inflációt, és a testsúlyt is le lehetett mérni különböző pénzérmékkel.
Egy csipetnyi bölcsesség intellektuálissá és önironikussá tette a kiállítást. A falra kifüggesztett példamondatok között Széchenyitől ez állt: „Minden, ami a pénz keringését hátráltatja, mind egyesekre, mind a közönségre nézve felette káros.” Sajnos a megtakarításaink elvonásában a mai kormány és a bankrendszer egymásra licitál, amelynek eredménye épp az említett károkozás. Ráadásul a rendszerváltáskor épp az MNB állította le az exporthitelezést, amivel a magyar vállalatok százait lökte csődbe, s a jegybank emelte ugyanekkor harminc százalék fölé a bankkamatot is, amellyel lényegében kirántotta a szőnyeget az egész gazdaság alól.
Széchenyié mellett ott olvasható a falon Kossuth gondolata is: „A pénz nem manna, mely az égből hull. A mely nemzet mindazt, a mi feltétlenül szükséges arra, hogy pénze legyen, akkorra halasztja, ha majd pénze lesz, úgy jár, mint a jámbor, ki föltette magában, hogy míg úszni nem tud, mindaddig vízbe nem megy.” Érdekes, hogy Magyarországon ennek az elvnek ma épp az ellenkezője igaz. Akkor dolgozhatunk, ha jön a tőke, és megvásárolja a munkánkat. Azaz jámboran várjuk a mannát ahelyett, hogy a központi bank az állam és polgárai javára segítené a közvetítő eszköz minél szabadabb felhasználását, hogy a feladat és a munka találkozzon.
Popovics Sándortól, a Magyar Nemzeti Bank alapítása (1924) utáni első elnökétől ezt kapjuk okulásként:
„A pénzérték állandóságának a fenntartása a gazdasági és társadalmi rendnek, nyugodt munkának az alapja.” Az MNB büszkén kiáll első elnöke e gondolata mellett, s honlapja főhelyén hirdeti (www.mnb.hu): „Az MNB elsődleges célja az árstabilitás elérése és fenntartása. Az MNB elsődleges céljának veszélyeztetése nélkül a rendelkezésre álló monetáris politikai eszközökkel támogatja a kormány gazdaságpolitikáját.” Nem épp a legszebb jövőt festi elénk ez az elképzelés, ugyanis ma már belátható: a konvergenciaprogram és a megszorítások a szakadék felé viszik az országot.
Egy ma már nem túl modern technikai eszköz, a bankkártyákat bemutató vitrin mellett az Állami Pénzverő pultja állt, ahol saját portékáit kínálta a cég. 350 forintért például olyan műanyag, tokszerű kulcstartót lehetett vásárolni, amely megsemmisített, azaz bezúzott forintcafatokat tartalmaz. Az eladók arra a kérdésre nem tudtak elfogadható választ adni, hogy ha valaki bankkártyával akar náluk fizetni, akkor miért írják fel a nevét és a lakcímét. Az okok „könyveléstechnikaiak”, hangzott a titokzatos és használhatatlan válasz.
A kiállítás megtekintése után egy csinos idegenvezető gyűjtötte össze a látogatókat az épületen belüli sétára. A következő emeletre biztonsági kapun engedték át az őrök az embereket. Ide egy gyönyörű lépcsőzeten keresztül lehet feljutni.
A több pénzintézet – például a tőzsdepalota – terveit is kiötlő Alpár Ignác által tervezett banképületbe káprázatos díszítőelemek, oszlopok, szobrok és a domborművek kerültek, amelyek mind az 1900-as évek első harmadának hazai kézműipari csúcsteljesítményét dicsérik. Idegenvezetőnk a második szint lépcsőfordulójában tartott beszámolójában nagyjából a földszinten kapott kis információs füzet tartalmát mondta fel, de olyan információkkal is meglepte a csoportot, hogy például hogyan lehet megállapítani, mi a különbség a mű- és az eredeti márvány között. Mint megtudtuk, tapintással.
Következtek a harmadik szinten a bankelnök és az alelnökök pazar szobái, ahol újfent bosszúságot okozott, hogy megtiltották a fényképezést. Hiszen a bemutatásra szánt termek, folyosók belső díszein túl csupán néhány főosztályvezető irodájának zárt ajtaját lehetett volna lekapni és talán a bankelnök dolgozószobájának részleteit. Azért írom, hogy talán, mert ez nem derült ki néhányunk számára egyértelműen. Ugyanis mind a részletekre kíváncsi lemaradókat szemmel tartó őr, mind egy másik, őket gyorsabb haladásra noszogató hölgy csak bizonytalan választ tudott adni arra a kérdésre, hogy a gyönyörű bútorokkal berendezett, egymásba nyíló helyiségek vajon az elnök irodái, vagy valaki más használja őket. Csupán annyit tudtunk meg tőlük némi kérdezősködés után, hogy – a rendszerváltást követően legalábbis – az egymást követő bankelnökök ide-oda költözgettek az épületen belül, de hogy ki és hová, azt nem tudták.
Arrébb a rendkívül látványos, helyenként tölgyfa burkolattal borított, neoreneszánsz stílusú nagy tanácsterembe léptünk, amelynek falait többek között Kisfaludi Strobl Zsigmond kisplasztikái és Telepy Károly képei díszítik. A terem közepén álló hatalmas asztal körül ülésezik manapság kéthetente az alapkamatokról döntő monetáris tanács. A testület munkájának politikai súlyát jelzi, hogy Gyurcsány Ferenc kormányfőnek egyik legemlékezetesebb hatalmi törekvése volt, hogy Járai Zsigmond akkori bankelnökkel szembeni befolyásának növelése érdekében mihamarabb kibővítse a tanács létszámát a saját kiszemeltjeivel. Most pedig, miután Járait a balliberális koalíció jelöltje, Simor András váltotta fel, a tanácstagok száma újra csökken.
Megengedték a látogatóknak, hogy elfoglalják a tanácstagok helyét, s rövid tájékoztatót hallgassanak meg a jegybank egyik szakemberétől az infláció kérdéseiről. Az utunkat végigkísérő csinos idegenvezető hölgy a komor gazdasági témáról hamarosan a számára színesebb kérdések felé terelte a csoport figyelmét. A szobrokat beborító aranyfüst technikai kivitelezésének gyakorlati kérdéseit ismertette, s miután elmondta, hogy egy életnagyságú lovas szobornak arannyal való beborításához csupán egy gramm arany szükséges, máris továbbléptünk.
A következő teremben a pénzügyi stabilitással foglalkozó szakember egy egyszerű modellen mutatta be bonyolult szakterületének rejtelmeit. Miután rámutatott egy hálóval körbevett, különböző színű hasábokból felépített toronyra, játékra szólította fel a résztvevőket: emeljenek ki a toronyból (a pénzügyi rendszerből) egyenként egy-egy hasábot (a pénzügyi rendszer szereplőit), s mindenki előtt láthatóvá válik, hogy az előbb-utóbb összeomlik. Ám – folytatta – még ekkor sincs oda a pénzügyi stabilitás, mert az MNB, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) és az Országos Betétbiztosítási Alap által kifeszített védőháló megmenti a rendszer tagjait, ezáltal elkerülhető a teljes összeomlás.
A gazdasági témák miatt a csoportban unatkozó gyerekeknek több sem kellett. Egymással versenyre kelve húzogatták ki az egyre bizonytalanabbá váló építmény közepéből a színes hasábokat. A kísérlet persze sikerült: a torony leomlott, és a színes téglatestek nem a földre, hanem a körülötte kifeszített hálóba estek.
A gyerekek büszkén feszítettek, s „bebizonyosodott”, hogy milyen erős a pénzügyi stabilitásunkat biztosító magyar intézményrendszer. A kísérlet alatt arról nem esett szó, hogy esetleg épp a hatalom miatt lehet lyukas e végső biztonságot jelentő háló. Pedig Szász Károly, a korábbi PSZÁF-elnök esete erre utalt, amikor a baloldali kormányzati szereplőket is érintő K&H Bank botrányának kipattanásakor majdnem agyonverték, s akit – miután a támadást élve megúszta – egy törvény módosításával gyors ütemben eltávolítottak hivatalából. Mindenesetre a játékra mindig kapható, a hasábokat a toronyból kipiszkáló gyerekek mindegyike kapott jutalmul egy csokieurót, és a csoport máris roboghatott tovább az Antall József Konferencia-központ egyik szekciótermébe.
Ebben az előzőekhez képest kisebb méretű helyiségben a pénzforgalom és az emissziószervezés (pénzkibocsátás) ismereteit szívhatták magukba a látogatók.
A bank újabb szakembere által kifejtett témát a már említett idegenvezetőnk kezdte el egy újabb kis színes bejelentéssel. Rámutatott a falat díszítő néhány modern festményre, s kijelentette a népes hallgatóság előtt, hogy az alkotók mindegyike híres kortárs magyar festő. Ha Deim Pál meghal – folytatta –, akkor nagyon felértékelődik majd a falat díszítő alkotás. A megütközött emberek morgását hallva azután zavartan „finomított”. Elmagyarázta, hogy nem ő személyesen várja a művész halálát, hanem a piac. A hallgatóság fel sem ocsúdhatott a megrökönyödésből, máris a bank szakembere vette át a szót, tehát a pénzforgalom és emissziószervezés témakörben. Bankkártyákról, banki átutalásokról szóló rövid, számítógépes kivetítőn illusztrált előadása közben azt a biztonságot feszegető gyakorlatias kérdést tette fel a közönségnek, hogy vajon kiknek adhatják meg bank- vagy hitelkártyájuknak a PIN kódját a tulajdonosok. Családtagjaiknak? Banktisztviselőknek? Kereskedőknek? Szolgáltatóknak?
A Magyar Nemzeti Banknak? – záporoztak kérdései. Neeeem, neeeeem – érkeztek a kérdésekre adott kollektív válaszok. A halmaz utolsó elemeként végül rákérdezett: a rendőrségnek? Az emberekből ekkor kirobbant az önfeledt hahotázás, jelezve, hogy a közelmúltban nyilvánosságra került bűncselekmények következtében a vezető rendőrök és a miniszter leváltása Gyurcsány Ferenc miniszterelnök részéről talán mégsem volt elegendő intézkedés a magyarországi közerkölcsök elfogadható színvonalának helyreállításáért.
A „pénz palotájában” megtett rövid séta utolsó állomásán a pénzkezelés gyakorlati ismereteit sajátíthatták el a csoport tagjai. Állandó idegenvezetőnk itt is akart mondani valamit a falra akasztott képekről, de már nagyon kellett sietni. Megtudtuk viszont, hogy a régi, „ágyneműkben talált”, már használaton kívüli bankjegyeket az MNB még beváltja újakra. Az előadó arról is értekezett, hogy a posták és a bankok az ügyfelektől összesen 100 darab egyforma címletű érmét kötelesek átvenni ingyen, a 101. darab érme esetében 1,90 forint díjat számítanak fel. Ez a díjszabás azonban nem vonatkozik például az adóhatóságra, ezért ha valaki nem szíveli az APEH-et, nyugodtan árassza el aprópénzzel – biztatott mindenkit kedélyesen az előadó hölgy.
Ezzel a körülbelül egyórás séta véget ért. A látogatók a terem ajtaján kívül egy mosolygós fényképésszel találták szemben magukat, aki kilépés közben készített fényképeket róluk. A fényképész a csoport tagjai közül nem kért engedélyt senkitől, csak arcuk felé tartott objektívvel mosolyogva nyomogatta gépének exponálógombját.
origo.hu
Hadházy Ákos lufija leeresztett
