Pilisszentlászlói házukban ülünk. Hogyan lehetséges, hogy egy felvidéki születésű magyar éppen olyan magyarországi faluba költözött, amelyben jelentős a szlovákság aránya?
– Nincsenek véletlenek. Férjem egyik rokona Stockholmból Budapestre igyekezett, de oda már nem érkezett meg, mert beleszeretett ebbe a faluba. Meglátogattuk őket, és döntöttünk: költözünk. Amúgy is nagyon hiányoztak gyermekkorunk hegyei. Idestova tizenhét éve élünk itt. Érdekes, hogy itt valóban több a szlovák, mint felvidéki szülőfalumban, az Ipoly menti Pincen, ahol csak egy-két nem magyar család lakott gyermekkoromban. De így színes a világ.
– A pilisszentlászlói szlovák emberek tudják, hogy az ő anyaországuk magyar többségű vidékén nevelkedett?
– Természetesen, szoktam velük szlovákul is beszélgetni, főleg az idősebbekkel, sőt ünnepnapokon énekelek nekik az anyanyelvükön is. Mielőtt végleg letelepedtünk volna ebben a faluban, adtunk egy népzenei koncertet a kassai Csámborgó zenekarral. A kultúrházban először csak az asszonyok jelentek meg, a férfiak a kocsmában ülve füleltek, de aztán csak bejöttek, hogy meghallották a szlovák dallamokat. Számos olyan dal is felcsendült, amelyet a magyarok és a szlovákok azonos dallammal énekelnek. A sok évszázados békés együttélésnek ugyanis ilyen következményei is vannak.
– Az otthonuk kibővített tót parasztház?
– Igen. Az eredeti épületben három helyiség volt: tisztaszoba, konyha és hálószoba. Ezekben ma felföldi palóc nagyszüleim bútorai, tárgyai kaptak helyet, amelyeket nagy kincsként, „stafírungként” hoztam.
– Át lehetett hozni a határon ilyesmit a nyolcvanas évek elején?
– Annál is inkább, mert a határon nem értették, mit is akarok ezekkel a régi kacatokkal, tulipános ládákkal, szuszékokkal, cserépedényekkel, szerszámokkal. Ezek mind a felmenőim emlékét, keze munkáját és mindennapjait őrzik. Mások mást hoztak. Tehát a berendezés paraszti-népi része az én elődeimtől származik, a polgári bútorokat, tárgyakat, festményeket és a könyvtárat pedig a férjem örökölte, aki kassai polgár.
– Van akkora honvágyuk, mint amilyen Márainak volt még Budapesten is, nemhogy az emigrációban?
– Akkora azért talán nincs, de kezdetben nagyon nehéz volt nekünk is, hiába volt viszonylag közel Kassa, nem beszélve az én szűkebb pátriámról, Pincről és Fülekről. Most, hogy családot, otthont teremtettünk, és két gyermekünk van, könnyebb. El lehet képzelni, milyen volt egy határon túli pici településről Magyarországra, Budapestre kerülni, hiszen kettős kisebbségben éreztem magam, mert még palócosan is beszéltem. Egy háromszáz lelkes magyar faluban, Pincen laktunk hatéves koromig, ahol megéreztem a föld erejét, illatát. Anyai ági palóc őseim a földet művelték. Jómagam gyermekként rengeteget kapáltam nagyszüleim földjeit, etettem az állatokat, segítettem mindennapjaikat. Apai felmenőim juhászok voltak, akiket állítólag rokoni szálak fűztek Vidróczkihoz, a híres mátrai betyárhoz, akiről több népdal is született.
– Mikor szeretett bele a népzenébe?
– Beleszülettem a népi kultúrába, a kezdetektől jelen van az életemben: emlékszem, ahogy nagymamám szőtt, és arra is, ahogy a falu öregjei egy búbos kemencénél kukoricafosztás közben mesélték a régi történeteket. Érdekes módon azonban falunkban a magyar nótát szerették inkább; az ősiséget árasztó népdalokkal már Füleken ismerkedtem meg, ahova hatesztendős koromban költöztünk. Ott jártam zeneiskolába is. Hegedülni tanultam, és bár klasszikus stúdiumokat végeztem, a tévének és rádiónak köszönhetően Sebő Ferencet, Halmos Bélát és másokat hallgatva kiskamaszként kezdett érdekelni a népzene. Ráadásul a szomszédos Fülekpüspökiben nagyon jó együttes működött, ahol kitáncolhattam, -énekelhettem magam. Fokozatosan ráébredtem, hogy lelki habitusomnak ez a zenei világ felel meg a leginkább: sallang- és pózmentes, természetes, és az anyanyelvemen rólunk, a múltunkról szól, sőt minden olyan gondolat, amelyet több évszázaddal ezelőtt megfogalmaztak, érvényes ma is, ugyanúgy megérinti lelkünket.
– Ezért is kötelezte el magát a népdal mellett?
– Váltig állítom, hogy a népzenének mindig van üzenetereje, különösen most, eldurvult világunkban.
– A szórakoztatás, a gyönyörködtetés mellett ezek szerint missziót teljesít?
– Számomra ez szolgálat, amelynek szeretnék megfelelni. Egyre inkább igény van a tiszta emberi hangra. Külföldön járva mindig felkapom a fejem, ha a rádióban népzenét hallok, mert ez is jelzi, hogy ki mennyire tiszteli hagyományait, értékeli önmagát. Úgy tűnik, a magyar médiumok, tisztelet a nagyon ritka kivételnek, népzenéből nem jeleskednek.
– Mikor ébredt rá, hogy vállalnia kell ezt a szolgálatot, méghozzá itt, az anyaországban?
– Tizenhat és tizennyolc évesen megnyertem egy jelentős szlovákiai népdalversenyt, és egyre többször tapasztaltam, hogy odafigyelnek a hangomra. Budapesten magyar–könyvtár szakra jártam, közben énekeltem ugyan táncházakban is, mégis kerestem a helyemet. Honvággyal is küszködtem, de Magyarországon maradtam. Szülőföldemen tele voltam görccsel, ezért gondoltam úgy, hogy itt jobban tudom szolgálni az összmagyarságot és a Kárpát-medence népeit. Kapóra jött, hogy 1980-ban elnyertem a Népművészet Ifjú Mestere címet, ’81-ben pedig a Röpülj, páva! első díját. Ez eldöntötte a jövőmet, hiszen hivatásos népdalénekes lehettem. Ekkor már biztos voltam hivatásomban, és tudtam, milyen hihetetlen örömforrás a zenélés és az éneklés, amelyet másokkal is meg kell osztanom.
– Ez sikerül is mindmáig, hiszen több mint harminc országban koncertezett, 22 önálló lemeze jelent meg, mégis felmerül a kérdés: hasonló képességekkel miért nem lett olyan széles körben ismert, mint más, önnel egyidős előadóművészek?
– Van, aki szerencsésebb típus, bár magamat sem tartom sikertelennek. Nagyon tudok örülni annak, amit elértem, hiszen önerőmből jutottam ide. Sok szép feladatot kaptam, és számomra egy világvégi falusi templomi koncert ugyanolyan fontos, sőt fontosabb, mint egy budapesti előadás. Nemcsak autentikus népzenei ösvényen közlekedtem, hanem belekóstolhattam a versmegzenésítésbe is, s hadd említsem meg, hogy a nemrégiben elhunyt Illés Lajos Magyar ének és Betlehem csillaga című rockoratóriumaiban én játszottam a női főszerepet.
– És Mádl Ferenc köztársasági elnöki beiktató ünnepségén is ön énekelte a Szózatot. Mindemellett több albumával hitet tett a közép-európai népek lelki közössége mellett. Ez is a szolgálat része?
– Feltétlenül. A zene nyelve univerzális, mindenki megérti, összeköti az embereket, hét albumomra ezért is válogattam a térség népeinek közös dallamkincséből, megszólaltatva a jeles napokat. Ez két évtizede tudatos a részemről. Ma már örömmel látom, hogy egyre többen fogadják el ezt az utat, habár göröngyös kissé. Mindannyian Bartóknak és Kodálynak köszönhetjük azt a felismerést, hogy ezer szállal kapcsolódnak össze a szomszédos népek zenei kultúrái. A gyűlölködést mindig is a felsőbb körök szították, a különböző anyanyelvű parasztemberek között sosem volt jellemző.
– Ezt kamaszként, fiatal felnőttként Szlovákiában is így érezte?
– Amíg odaát éltem, valamennyire védekeztem a szlovák kultúra befolyása ellen, mert gyakran éreztem kirekesztettségemet, a saját bőrömön tapasztaltam, hogy a többség sokszor kevesebbre tart. Ez sokban az elmúlt másfél évszázad politikusainak a műve, ismét csak tisztelet a kivételnek. Hiába éltünk mi, magyarok többségben a határ menti sávban, ha bekerültünk egy szlovák ajkú közegbe, gyakran meg se mertünk szólalni. Féltem, hogy valamit helytelenül mondok a nyelvükön, és akkor rossz szemmel néznek rám. Amikor Magyarországra kerültem, felismertem északi szomszédaink értékeit, hiszen népdalaink ugyanarról szólnak, csak más nyelven. Átnéztem Bartók szlovák, román, délszláv gyűjtéseit. Ezek is erőt adtak. Szomjas-Schiffert György tanulmányait olvasva tudtam meg, hogy a cseh husziták egyes dalai morva–szlovák–magyar közvetítéssel eljutottak egészen a moldvai csángókig. És valóban: több cseh népi éneknek megvan a csángó magyar megfelelője is. Például a „Most jöttem Erdélyből” népdalnak egy cseh altató a párja. A Kárpátok zenéje is sokszor hasonló, a morvák, a lengyel gorálok, a szlovákok, a vlachok, a magyarok megannyi táncdallama rokon. Gyakorlatilag Közép-Európa összes nyelvén énekeltem, bemutatva a dallampárhuzamokat, illetve közös énekeinket, és nem feledkeztem meg egyetlen történelmi egyházunkról sem. Így szólaltattam meg lemezeimen a karácsonyi, a farsangi, a húsvéti, a pünkösdi ünnepkör énekeit; külön album mutatja meg a közös gyerekdalokat és egy dupla lemez a lakodalmat.
– Hogyan viszonyulnak mindehhez a más nemzethez, etnikumhoz tartozók?
– Általában döbbenettel vegyes elismeréssel fogadják, hogy énekelek az ő nyelvükön is, és annak sem marad el a hatása, hogy bemutatom a magyarsággal közös dalaikat. Elkezdem az adott nyelven, majd folytatom magyarul, vagy fordítva. Például most éppen Rétságra hívott meg az ottani szlovák kisebbségi önkormányzat, ahol a közös dallamokra helyezem majd a hangsúlyt, akárcsak a zsámbéki fesztiválon.
– Mikszáth gyermekkorában feltehetően meganynyi dal tót és palóc változatát is ismerte.
– Szinte biztos. Jól is érezte magát mindkét nemzet fiai között, egyaránt érezte a közelségüket, ezért tudta gyönyörűen megrajzolni a jó palócokat és a tót atyafiakat is. A dal feloldja az ellenségeskedést, ha őszintén szól. Szép élményeim voltak románok körében is, csakúgy mint itt, a Dunakanyarban, ahol erősek a szerb hagyományok, különösen Szentendrén, ahol több mint tíz éve a Vujicsics Tihamér Zeneiskolában tanítok.
– Újabb küldetés?
– Úgy gondolom, igen. Természetesen a magyar népdalok adják nálam a törzsanyagot, de Vujicsics gyűjtéséből is merítek, s megtanítok növendékeimnek szerb és horvát dalokat is. Néha ők kérik ezt, sőt már tamburaoktatás is folyik az intézményben, úgyhogy hamarosan ezekkel a fantasztikus délszláv pengetős hangszerekkel kísérik majd kis énekeseimet.
– A tananyagban megjelennek az ünnepkörök?
– A jeles napokat a kalendárium szerint vesszük végig: a Kárpát-medence minden szegletéből válogatok: Somogyból, Zoboraljáról vagy a Mezőségből. És természetesen a gyönyörűséges moldvai csángó dalok sem maradhatnak ki.
– Mivel örvendezteti meg mostanában a hallgatóságát?
– A tél végén adtuk ki Szép országom című verslemezünket Virág László költővel és Szűts Istvánnal, a Kormorán billentyűsével. Az anyag egyrészt gyönyörű kalandozás történelmi múltunkban, másrészt mély lelki-emberi üzenet mindenkinek.
– Mit jelent Szvorák Katinak közelgő egyházi ünnepünk, a pünkösd?
– Pünkösd kapcsán eszembe jut egy gyönyörű, Kodály gyűjtötte Zobor vidéki népéneksor: „Piros pünkösd napján rózsa megvirágzott… szent tüzek gyulladtak.” Az ünnep számomra lelki feltöltődés és jelen esetben óriási öröm, pünkösdre megjelenik Éneklő egyház című CD-m, amely egy háromrészes sorozat első kiadványa: válogatás lenyűgözően gazdag népénektárunkból. Rendkívül hálás feladat volt ezen az új albumon dolgoznom, hihetetlen belső nyugalmat éreztem, mert ezek több évszázados szerzemények. Többnyire olyan értékes dallamokat válogattam, amelyeket kevésbé énekelnek a templomokban. Szeretném, ha ezek a kiadványok frissítően hatnának mindenki számára. Az orgona mellett népi hangszerek kísérik népénekeinket, próbáltuk visszaadni a régi énekek egykori zenei hangulatát. Ezenkívül szintén pünkösdre jelenik meg az ezeroldalas Kottás harangszó, amelynek szülőatyja Gábor Bertalan, Szepsi városának esperesplébánosa. Az énekeskönyvnek én lettem a kiadója, és a Kassai Egyházmegye 200 éves évfordulójára jelenik meg. Ezzel a kötettel is adózom felföldi gyökereimnek, hiszen az énekeskönyv kuriózuma, hogy a hívek saját környezetében fellelhető, csak ott énekelt népénekeit is tartalmazza. Boldogsággal tölt el, hogy a felföldi magyarok nemsokára ebből a könyvből énekelhetik évszázados énekeinket a templomokban.
origo.hu
Itt a megrázó felvétel arról, ahogy a tatabányai áruházban betörik egy férfi fejét - videó
